Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

6. Az út volt a víz, és én siklottam rajta

A csengő hangja a dobhártyámba vágott. Remegtem, izzadtam és szédültem. A falnak dőltem. Azt hittem, akármelyik pillanatban összeeshetek. Összeszorítottam a fogamat, sírni tudtam volna, úgy fájt a lábam. A diákok ellepték a folyosókat. Bámultam őket, azt vártam, hogy mikor tűnik el végre az utolsó gyerek is, hogy elbújhassak a mosdóban. Kizárt, hogy így bemegyek az órára. Amíg néztem az előttem elhaladó embereket, bevettem egy fájdalomcsillapítót.

Amikor eloszlott a tömeg, bebicegtem a mosdóba, kínzással ért fel minden egyes lépés. A bukóra nyitott ablakon langyos nyári szél fújt be. A mosdókagylóhoz léptem, megtámaszkodtam rajta, a súlypontomat a jó lábamra helyeztem, de nem enyhített a fájdalmon semmit se.

Megnyitottam a csapot, és vizet lögyböltem az arcomra. Megpillantottam magamat a tükörben, úgy festettem, mint aki szétdrogozta a fejét. Leültem a csempére, a hideg radiátornak dőltem. Beszívtam, és kifújtam a levegőt. Próbáltam lenyugodni, de nem ment. Rettegtem attól, hogy valaki, bejön, és meglát így.

– Azt a rohadt... – felszisszentem egy hirtelen fájdalomhullámra.

A kezemet a jobb lábamra tettem, oda, ahol a csonk és a protézis találkozik. Elkezdtem masszírozni a csonkot a nadrágon keresztül, de nem segített. Csikorgattam a fogamat, összeszorítottam a szememet. Elővakartam a zsebemből a telefonomat, megnéztem az időt. Húsz perc múlva megszólal a csengő,  és mindenki ellepi majd a mosdót. Össze kell kapnom magam. Rohadt gyorsan.

Csak hatna már a fájdalomcsillapító! Kapkodtam a levegőt. Le akartam feküdni, otthon akartam lenni az ágyamban, összehúzni magam egészen kicsire. Kibaszott szánalmasnak éreztem magamat.

Felkaptam a fejemet az ajtó nyitódásának hangjára. Ilyen nincs! Felpattantam, felnyögtem, amikor fájdalom hasított a lábamba a hirtelen mozdulattól. Elvesztettem az egyensúlyomat, az ablakpárkányban kapaszkodtam meg, és felhúztam magam.

Nem láttam rá a srácra, aki bejött, mert még a mosdó előterében volt. Hallottam, hogy becsukja az ajtót, amit léptek zaja követett. Elkerekedett a szemem, amikor Ulrik bedugta a fejét. Mit keres ő itt? Leselkedik utánam? Rámeredtem, az arcát vizslattam, ennyiből próbáltam rájönni, hogy milyen gondolatok motoszkálhatnak a fejében.

– Jól vagy? – közelebb lépett.

– Aha – hadartam. Elcsuklott a hangom a fájdalomtól. A radiátornak dőltem, a súlypontomat a jó lábamra helyeztem.

– Nekem nem úgy tűnik – felvonta a szemöldökét, és végigmért.

Kifújtam a levegőt. Rámarkoltam párkányra, az ínyembe haraptam. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Egyedül akartam lenni. A fantomfájdalmam csak rám tartozott. Miért kellett utánam jönnie?

– Nem órán kéne lenned? – kérdeztem ingerülten.

– Nyugi! A tanár tudja, hogy itt vagyok – vágta rá. – Azt mondtam neki, hogy szerintem rosszul lettél, és elmegyek megnézni, hogy mi a helyzet veled.

– Szóval tudja mindenki – állapítottam meg egy sóhajtás kíséretében. Túlságosan szarul voltam ahhoz, hogy dühöngjek ezen. Ulrik leült a csempére, és csatlakoztam mellé fél méterrel arrébb.

Láttam rajta, hogy meg akarja kérdezni, hogy mi bajom van. Ki kellett találnom valamit. Lehunytam a szememet. Újra sóhajtottam. Ha belegondolok, nem álltam már másból csak hazugságból.

Megrezzentem, amikor érintést éreztem a homlokomon. Kinyitottam a szememet.

– Bocs, csak megnéztem, hogy van-e lázad – Ulrik elkapta a kezét.