Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

25. Elrontottam, megint...

– Már most sajnálom szerencsétlent. – Ragnával végignéztünk Ulrikon. A srác a kanapén aludt, a mellkasán Körte, aki csak azután merészkedett elő, hogy lelőttük a bulit. – Te jó ég! Milyen másnapos lesz! – sziszegett Ragna együtt érzően.

– Akkor itt maradok vele – bukott ki belőlem, és Ragna elővette azt a mindent tudó vigyorát.

– Rendes tőled. Ne maradjak?

– Nem kell.

– Vele akarsz lenni, mi?

– Nem fogom neki elmondani.

– Egyáltalán?

– Egyáltalán. Úgy is egyetemre megy, ott majd megismer valakit... – elszorult a torkom.

– Adrian, ezt nem adhatod fel csak így! – mondta Ragna, túl hangosan, és a szemem sarkából láttam, hogy Ulrik a bal oldalára fordul.

– Szerintem ezt hagyjuk. Gondolom, te se akarod felébreszteni.

– Hát nem – felelte sértődötten. – És erről még beszélünk, mert nem hagyom, hogy feladd. – Csak bólintottam, és elindult az ajtó felé, de megtorpant. – Érzékeny a penicillinre, szóval nagyon figyelj, milyen gyógyszert adsz neki.

– Köszi.

– Nincs mit – mosolygott rám, és kiment.

Magamra maradtam Ulrikkal. A gondolata behálózta az agyamat, és nem hagyott aludni, nem mintha tudtam volna hol. A hálószobák kulcsait pár órával később leltem meg takarítás közben. Egyszerűen kellett valami pótcselekvés. Mire végeztem, már világosodott odakint. Megdörzsöltem a szememet, feltettem magamnak főni egy kávét, Ulriknak meg egy húslevest. Ha felébred, biztos éhes lesz.

Amikor újra a nappaliban jártam, Ulrik már a kanapén kuporgott térdét felhúzva, a hátáról az a pléd lógott, amivel betakartam. Természetesen megint elaludta a haját, amitől mosolyoghatnékom támadt.

– Hogy érzed magad?

– Szarul. – Beletúrt a szerteszét álló tincseibe.

– Jó, bocsi. Hülye kérdés volt.

– Dehogy – ásított.

– Éhes vagy?

– Aha.

Ezzel a konyhában termettem, és kihoztam neki egy tál gőzölgő húslevest egy tálcán, és letettem neki a kisasztalra. Az étel láttán megkordult a gyomra, de ő mégsem látott hozzá. Hosszú másodpercekig meredt a levesre, aztán felnézett rám. Szeme csillogott, szája enyhén nyitva. Beletelt egy időbe, mire észrevettem magamat, és elkaptam a tekintetemet az ajkáról.

– Mi az? Kérsz még bele valamit? – kérdeztem zavartan.

– Ezért maradtál itt? – Mi másért maradtam volna! A szavak természetesen a fejemben ragadtak, másodpercekig tátogtam, hogy mit mondhatnék. Rohadt kínos volt!

– A fejed fáj? – tértem ki végül a kérdése elől.

– Eléggé – nevetett egy grimasz kíséretében, aztán behoztam a gyógyszerét egy pohár vízzel, és bevette.

– Emlékszel valamire?

– Aha. Az egészre. – Elkerekedett a szemem.

– Komolyan?

– Igen. – Beburkolózott a plédbe. – Ezzel nem szokott gond lenni. – A pléd anyagát piszkálta. – Bocsi, elég gáz voltam tegnap – horgasztotta le a fejét.