Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

22. Mi a bánatra gondoltam már megint?

– Adrian! Ne! – Láttam a kétségbeesést az arcán. – Nem tudod, mit teszel...

– De, nagyon is tudom – mosolyodtam el, és lecsaptam a pakli tetejére a +4-es kártyát.

– Rajtam nem fogsz ki! – válaszolt egy +4-essel, de elsápadt, amikor letettem egy újabb +4-eset.

– Há! Na erre mit lépsz?

– Legyen! Akkor játszunk! – ezzel egy +2-es csatlakozott a paklihoz, amihez társult az én +4-esem is.

Erre Ulrik elvigyorodott, a kártyái közül egy +2-eset tartott felém, és a paklira helyezte. Csak úgy feszített, annyira biztos volt a győzelmében.

– Na? Ki nevet a végén? – kérdezte gúnyosan. Meglengette azt a két kártyát, ami a kezében maradt.

– Én – röhögtem el magamat, és megváltam az utolsó +4-es kártyámtól.

– Mi a... – Rám meredt.

– Hát na, nem szarral gurigázok! – Hátradőltem a székemben. – És szeretném tudni, hogy mennyit húzol fel.

– Ez most komoly? – rikkantotta egy homlokráncolás társaságában.

– Halálosan.

– Akkor nincs mit tenni – sóhajtozott. – Egy! Kettő! Három... – húzgálta fel a lapokat. Húsznál állt meg, addigra már görnyedt háttal fulladoztam a nevetéstől.

Az uno-párbajunk még elhúzódott egy ideig, és végül Ulrik nyerte meg. Úgy vigyorgott a győzelmén, mintha ez lett volna a legnagyobb öröme az életben. Nem tudtam nem mosolyogni rajta, egyszerűen olyan aranyos, amikor örül.

Letettem a lapjaimat, és a konyhába indultam. A szemem sarkából még láttam, hogy Ulrik a kártyákért nyúl mindkét kezével.

– Megbeszéltük, hogy nem terheled a bal kezedet.

– De...

– Jaj te! – nevettem el magamat jóízűen. – Csak nálam vagy, nem palotában. Majd én elpakolom. Amúgy tényleg jó lesz sursild vacsira vagy csináljak mást?

– Hát...

– Ki vele!

– Nem vagyok oda a heringért.

– Akkor mást eszünk. Mit ennél szívesen?

– A palacsintád nagyon ízlett múltkor.

– Akkor az lesz – egyeztem bele. – De nem röptetek – tettem hozzá, mire Ulrik felkacagott, és megint kiült az arcomra az a meleg mosoly, ami mindig előkerül, ha róla van szó.

A szívem meg, mint egy őrült, vergődött a mellkasomban. Én is őrült voltam, de még mekkora! Az lett volna a logikus lépés, ha egy ideig kerülöm, amíg tart bennem ez az agyrém. Erre mit tettem ma? Mit? Elmentem vele a rajzszakköre, és most itt van. Nálam fog aludni.

Fülig szaladt a mosolyom a gondolattól, hogy vele lehetek. De elég ennyi? Hogy csak vele vagyok, pont ugyanúgy, mint eddig? A válasz egyértelmű, meg az is, hogy ennek kurvára nem lesz jó vége.

– Pedig tök jó pofa lenne! – idézett engem múltkorról. – Gondolj bele! Nagybátyád bejön, és meglátja a palacsintát a plafonon, és azt kérdezi, hogy...

– Mi a szent szar ez itt? – fejeztem be a mondatát, és mindketten elröhögtük magunkat.

Nem bírtam levenni róla a szememet. Felül, a középső metszőfogai között rés nyílt. Különösen széppé tette ez az apró hiba. De nem csak külsőre találtam gyönyörűnek, hanem belsőre is.