Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

3. Mocskosul nem akartam elhúzni innen

– Mi? – szökött ki a számon. – Csak így hirtelen?

– Igazából már két hete gondolkodtam rajta, de ma döntöttem el. – Elsápadtam a válasza hallatán. Eldöntötte, hogy elmegyünk, és semmi beleszólásom se volt a dologba úgy, mint tíz éve anyám halála után.

– Értem – hümmögtem, és bekaptam az utolsó falatot a pizzából. Nem bírtam többet enni. Kísértettek a tíz évvel ezelőtti költözés emlékei.

– Amúgy is rád férne egy új környezet azok után, ami veled történt. – Elhúztam a számat.

– Ja az? Nem volt nagy dolog! – Megvontam a vállamat.

Nem akartam teher lenni, apámnak így is volt elég dolga. Meg szívesebben beszéltem volna vele arról, ami tényleg fontos, mondjuk anyáról.

– Nem kell szedni a sátorfát azért, mert pár hülye beszólogat nekem a suliban. Egy év múlva úgy is végzek, aztán jön a nagy új élet! Tudod! Te mondtad! – Felsóhajtott. – Vagy ha ennyire fontos, akkor van még a környéken pár iskola. De szerintem azokban se lesz jobb a helyzet – magyaráztam. – Szóval nem kell a macera. Úgy se tart örökké. Megvagyok. Tudom kezelni a dolgot.

Egy sóhaj hagyta el a számat. Hogyan verhetném ki a fejéből ezt az egészet? Ha sikerül megnyugtatnom, vajon meggondolná magát? Azt se akartam, hogy aggódjon, hogy gyengének lásson, aki nem tudja megoldani a saját problémáit.

– Felhívott ma az osztályfőnököd – közölte apám hirtelen, mintha meg se hallotta volna az előbbi szövegemet. – Azt mondta, baj van veled.

– Az emberekkel általában csak a gond van – szóltam közbe, erre a tenyerébe temette az arcát, mély levegőt vett, és sóhajtozva felnézett rám.

– Elmondhatom? – A homlokát simogatta ott, ahol kopaszodik.

– Persze! Mondjad csak!

– Azt mondta, nem jársz az iskolapszichológushoz.

– Mert nem kell. Ahogy az előbb mondtam...

– Szerinte...

– De jó, hogy az osztályfőnököm jobban ismer, mint én magamat! – törtem ki. És rögtön be is fogtam. Behunytam a szememet, beszívtam, és kifújtam a levegőt. – Jól vagyok. Nem kell aggódni – mondtam higgadtabban, aztán témát váltottam, mert tudnom kellett, hogy mennyire komolyan gondolja a költözést. – Amúgy mikor megyünk? És hova akarsz egyáltalán költözni? – faggattam.

– Három hét múlva. Norvégiába. Mindent lerendeztem már, amint vége a tanévnek, költözünk, a ház is megvan – sorolta, és nem jött ki hang a torkomon. – Hidd el, jót fog tenni az új környezet! – hitegetett tovább. A vállamra tette a kezét, és az arcába akartam ordítani, hogy az új környezet nem mindig jó megoldás, legalábbis nem úgy, ahogy ő gondolja. A szülők többsége, amikor új környezetbe akarja vinni a gyerekét, nem egy kontinensnyi távolságra gondol, hanem egy új iskolára vagy egy új városra a közelben.

– Hogy jött ez neked? – bukott ki belőlem.

– Felhívott egy ismerősöm egy munka miatt. – Szóval megint a munka. Ha erről van szó, az életben nem beszélem le a költözésről. – Bergenből – tette hozzá. – És elfogadtam.

– Várj! Akkor Bergenbe megyünk?

– Igen. – A válasza megnyugtatott, ha csak egy kicsit is. Legalább nem oda költözünk, ahol még az életben nem jártam. 

Aznap hiába voltam baromi fáradt, nem tudtam aludni. Azon kattogott az agyam, hogy Bergenben fogunk lakni, mint régen. Hogy nap, mint nap találkozhatok a nagybátyámmal. Ez vigasztalt egyedül az egészben.