Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

7. A jó emlékek romlandók

– Szia, Apa! – szóltam bele a telefonba.

– Adrian! – már a hangjából leesett, hogy szar kedve van. – Hívtak az iskolából. Azt mondták, eljöttél. – Gondoltam, azt hazudom neki, hogy rosszul lettem, de a hangulatából ítélve tudta az egész történetet. – Hol vagy? – sóhajtozott.

– Otthon – könnyebb volt telefonba hazudni, mint az arcába.

– Iskolában kéne lenned.

– Hát, nem vagyok ott.

– Miért? Sosem lógtál ezelőtt. Ne most kezd el!

– Tudom, nem kell mondanod. Amúgy volt okom rá.

– Csupa fül vagyok.

– A tesitanár felidegelt.

– Nem értelek, fiam.

– Jelenetet csinált a lábamról. Arra kért, hogy mutassam meg mindenki előtt. – Ajtócsapódás hallatszott a telefonból. – Gúnyolódott velem.

– Megtetted, amire kért?

– Nem – feleltem sóhajtozva. – Azt mondtam neki, hogy nem szeretném, mert zavar, ha mások látják. Ezért felmentést kértem, de elkezdett bunkózni.

Terhes csend jött. Elvettem a fülemtől mobilomat, hogy megnézzem, hívásban vagyok-e még. Zörejre figyeltem fel a vonal másik végéből. Természetesen dolgozik, és én megint zavarom.

– Figyelj... – szólalt meg apám a hosszú szünet után. – Nem futhatsz el a problémáid elől! – Mondja ezt úgy, hogy tíz éve menekül előlem! – Megértem, milyen rossz érzés...

– Nem – ordítottam, és rögtön megbántam. Nem akartam így kikelni magamból. – Nem értheted – magyaráztam higgadtabban. – Neked mindkét lábad megvan!

– Akkor sem lóghatod el az órákat.

– Nem azért jöttem el, mert lógni akartam.

Nem hittem el, hogy ezt kell elmagyaráznom neki. Ahogy az sem fért meg a fejemben, hogy egyáltalán magyarázkodnom kell neki.

Hallottam, hogy pötyög a billentyűzetén. Vártam, hogy hozzám vágjon még valamit. A motoromat vizslattam. Azzal a gondolattal játszottam, hogy kinyomom, és motorozok tovább. Mély levegőt vettem, és apám megszólalt:

– Kezelned kell az indulataidat! Enélkül nem viszed sokra az életben. – Erre elhúztam a számat. Megint túl bölcs akart lenni. – Dag? Tudsz jönni? – szólt egy mély férfi hang a háttérből. – Mennem kell.

– Apa... – szinte könyörögtem a figyelméért.

– Majd később beszélünk.

– Ja... szia! – De ezt már apám nem hallotta, mert letette.

Miért hagy mindig magamra? Attól még, hogy berúgod az ágy alá a mocskos ruhát, az nem fog magától megtisztulni.

Felültem a Kawasakira, felberregett a motor, és elindultam, hogy kieresszem magamból a feszültséget.

Másodjára állítottam le a motort, mióta a hegyekben voltam. Néztem a kezemben telefonomat, és hallgattam a belőle szűrődő csengőhangot. Amikor apám azt mondta, később beszélünk, általában ez hetekkel később történik meg, nem egy óra múlva. Már leszidott a tesitanáros balhé miatt, akkor mi a bánatot akarhatott tőlem? Nem foglalta le a munkája?

Felvettem, és köszöntem.

– Otthon vagyok, és nem vagy itt – fejelt bele apám a témába, és azt hittem elájulok. Mit keres ott? Úgy volt, hogy csak este jön haza. Ennyire nem lehetek szerencsétlen! – Hol vagy?