Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

18. Te is megtennéd értem

Bergen annyival másabb, mint San Francisco. Halkabb, nyugodtabb, valahogy mégis mozgalmas és élettel teli. Lelassítottam, végignéztem Bergen hegyóriásain, még sokadjára is el tudtam csodálkozni rajtuk. Mindkét kezemmel elengedtem a kormányt, kitártam a karomat, és a motor változatlanul gurult alattam. Mi mással is lehetne tölteni az őszi szünet utolsó napját, mint motorozással?

Karikáztam még egy ideig a hegyekben, aztán visszavetődtem a városba. A Byparken park közelében motoroztam, amikor kiszúrtam egy kék fejet. Semmi kétség, Ulrik ült az egyik padon.

Leparkoltam a Kawasakit a közelben, és begyalogoltam a térre. Sárga, vörös és barna lombú fák között sétáltam el. A látóteremben egy tó nyúlt el, a tükrében csillogott a napfény. Lassan odaértem Ulrikhoz, a srác tömte magába a popcornt, és akkor se nézett fel, amikor megálltam előtte.

– Szevasz! – Na erre felkapta a fejét, és te jó drága kenyér rohadt leszedáltan nézett ki. Az általában zselézett haja össze-vissza állt, a pólóján egy folt sötétlett, valószínűleg kóla. A fekete gyűrűi is hiányoztak az ujjairól, melyeket mindig hordott, csak tesire vette le őket. – Veled meg mi történt? – Reménykedtem, hogy kiböki, mi baja van.

– Moziban voltam – vágta rá színtelen hangon, és zabált tovább.

– Ilyen szar volt a film?

– Nem tudom.

– Mit néztél?

– Nem tudom. – Letette a popcornt a földre. – Csak azt mondtam, adjon egyet valamire, mindegy melyikre. Beültem a terembe, ami a jegyre volt írva. A kólámat megittam, még mielőtt elkezdődött volna a film. Aztán bealudtam, szerintem még a reklámokon. Amikor felébredtem, elkapott a hugyozás, szóval kimentem, és már nem volt kedvem visszamenni. És most itt vagyok. – Megvonta a vállát. – Milyen volt San Francisco?

– Beszéltünk Messengeren – emlékeztettem.

– Tényleg. – Hátradőlt a padon, és bámulta az eget.

– És most mihez kezdesz? – kíváncsiskodtam.

– Nem tudom. – Kinyújtotta a lábát, azt hittem, mindjárt lefolyik a padról.

Leültem mellé.

– Hé! – suttogtam lágyan, és megböktem. Semmi reakció. A popcornos dobozra sandítottam, pár szem maradt az alján. – Vegyek még popcornt? Kólát? Vagy mitől lenne jobb kedved?

– Nem tudom. Sajnálom.

– Miért kérsz bocsánatot?

– Nem tudom.

– Nincs kedved átjönni hozzánk? – Kérlek, ne mondd, hogy nem tudod!

– Jó – felelte, de nem kelt fel. Hosszúkat pislogott, pár perc múlva a város zajaihoz az ő szuszogása társult. Elaludt.

Végignéztem rajta, az egész alakja nyugtalanító volt már azóta, hogy ide jöttem hozzá. A karikák a szeme alatt, a hangja, amin hallatszott, hogy fárasztó neki a beszéd, az ahogy elnyúlt a padon, és forgolódott álmában. Segíteni akartam neki, de azt se tudtam, hogy miben segíthetnék. De nem akartam tolakodó lenni, féltem, hogy attól még jobban szenvedne. Szóval csak itt maradtam mellette, amíg alszik.

Addig forgolódott, míg a vállamon nem kötött ki. Még sosem láttam ilyen közelről az arcát. Egészen apró szeplők pettyezték sápadt bőrét az orrnyergén. Szél támadt, ami szemébe fújta égkék tincseit, és megrezegtette a pulcsiját is. Az anyaga vékonynak látszott, féltem, hogy megfázik, de nem akartam felébreszteni. Valószínűleg egész éjjel nem aludt.