Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

Kiegészítő novella: És nem ijedtem meg az üres laptól (Ulrik POV)

Előszó 

Ma van két éve, hogy elkezdtem írni a Benzinbe fojtott érzelmeket, és mindenképpen szerettem volna valami tartalmat hozni nektek, de nem mémeket vagy rajzokat. Legszívesebben az új fejezetet hoztam volna, de azzal még nagyon sok munkám lesz. Ezt a kiegészítő novellát korábban írtam, és gondoltam, feljavítom, kiegészítem, és publikálom nektek. 

A novelláról annyit osztok meg, hogy ez Ulrik nézőpontjában játszódik, azon a napon, amikor Adriannal először találkoztak a benzinkúton. Gondoltatok már arra, hogy Adrian és Ulrik első találkozásukkor mi játszódhatott le Ulrik fejében? Mert ebből a novellából ez fog kiderülni. 

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást kívánok hozzá 💚😁

►►►►  ✴   ◄◄◄◄

Anyám Bergen szívében lakott egy klasszikus norvég társasházban. A második emeletig vezetett az utam a lépcsőn, és a folyosó végén leltem meg a 210-es számú lakást. Mielőtt egyáltalán csengethettem volna, anyám ajtót nyitott.

– Késtél – hordott le, és intett, hogy kövessem.

A krémszínű mamuszában szinte átszáguldott a lakáson, kígyózott a levegőben a szorosan felfogott világosszőke haja.

Amíg a füstölői között válogatott, szétnéztem a helyiségben. Rögtön feltűnt, hogy más festmények díszítették a falat, mint múltkor, pedig csak pár napja jártam itt utoljára. Úgy cserélgette a képeket itt, mint én a táskámon a kitűzőimet.

És mint az előző adag, ezek az új művek is az ő ízlését tükrözték. Vagy el lehetett veszni a részleteikben vagy szokatlan, de drámai kompozícióval rendelkeztek vagy erős színkontraszttal őrjítették meg őket a művészeik.

Az az érzésem támadt a láttukon, mintha azt kiáltanák egymással versengve, hogy létezem. Mindig megfájdult a fejem, ha sokat néztem rájuk.

Imádkoztam, hogy anyám találja már meg végre azt a füstölőt, hogy minél hamarabb a dolgozó szobájába mehessek gyakorolni.

Utáltam a nappaliját, akárhányszor beléptem ide, görcs állt a gyomromba a fala láttán. Gyönyörűek voltak a festmények, de haragudtam rájuk, mert arra emlékeztettek, hogy ezt a szintet várja el tőlem, de én újra és újra csalódást okozok neki.

– Ettél apádnál? – kért számon, és megcsapott a füstölő illata.

– Nem – feleltem a kérdésére.

– Mi az, hogy nem? Hát nem ad enni neked az az ember?

– Későn keltem, és dolgozik. Na meg tizennyolc vagyok.

– Akkor se vagy jó helyen nála – kezdett bele, és még jobban megfájdult a fejem.

Minden alkalommal felhozza vagy utal rá, hogy hozzá kellene költöznöm. Ilyenkor mindig hallgattam, nem mertem kimondani, hogy nem akarok.

Apánál jobb lenni, mellette tudok lélegezni, és a gyomrom nem húzódik hányingert keltő görcsbe. A nevelőanyámmal is ez a helyzet. Nem is merném elmondani anyámnak, hogy kedvelem a nevelőanyámat, mérhetetlen dühös lenne rám miatta.

Az apám rögtön magára öltötte az aggódó arcát, amikor kijelentettem, hogy ma anyámhoz jövök. Azt kérdezte aggódó pillantásával, hogy miért, mégis miért jönnék én ide.

A válasz egyszerű. Mert szeretem anyámat. Hogy ne szeretném? Hisz az anyám.

Még ha nehéz eset is, de a legjobbat akarta nekem, a maga módján. Ha nem így lenne, nem ajánlotta volna fel, hogy jöhetek hozzá gyakorolni.