Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

28. Jól vagyok

– Jó reggelt, Adrian – köszöntött Lunden tanárnő, amikor beléptem hozzá a terembe. A tanári asztalnál foglalt helyet. – Ülj csak le! – Így is tettem, aztán elővettem az egyik termosz kávémat, és hosszút ittam belőle, míg a nő a papírjait rendezgette. – A pályaválasztásról szeretnék veled beszélgetni – szólalt meg végül. Reméltem, ha egy kicsit is, de eltereli a figyelmemet az apámról. – Emlékszel a kérdőívre, amit adtam nektek? – Bólintottam. – Te vagy az egyedüli, aki egyetlen egy egyetemet és szakot sem jelölt meg.

– Ja, nem jelöltem semmit – igazoltam az állítását.

– Ha tanácstalan vagy a döntésben, nyugodtan fordulhatsz hozzám vagy a többi tanárodhoz. Ahogy látom az én óráimon, jó eszed van, ha tanulsz, sokra viheted.

– Tudja, én nem szeretnék egyetemre menni – vallottam be. Mindig is egyszerű embernek láttam magamat. És hangot is adtam ennek: – Én nem sokra akarom vinni, ahogy sokan szeretik azt mondani. Nem akarok, ügyvéd vagy orvos lenni vagy hasonlók. Nekem bőven elég, ha a nagybátyám garázsában dolgozhatok.

– És úgy érzed, ez boldoggá tenne téged?

– Aha! – vágtam rá, és felvonta a szemöldökét. Hát, nem győzhettem meg. – Nagyon szeretek motorokat szerelni. Kikapcsol, csak én vagyok és a motorok, na meg az olajszag! Ennél jobb munkát el se tudnék magamnak képzelni. De tényleg! Nem vágyom másra, csak erre. – A heves magyarázkodásomra még a fáradtság is elpárolgott belőlem, teljesen bepörögtem. A motorozást leszámítva a szerelésért rajongtam oda és vissza. Ebben a pár hónapban ez segített lenyugodni, ha már a hó miatt a motorozás kiesett a képből. Majdnem olyan hatékony is volt. – Ettől lennék a legboldogabb – tettem hozzá.

– Értem. – Őszinte mosoly ült ki az arcára. – Nagyon örülök, hogy megtaláltad a számításaidat. Akkor rendben leszel.

– Igen – ezzel otthagytam Lunden tanárnőt, és visszatértem az osztályterembe, ahol az osztálytársaim csevegtek az egyetemről. Néhányan arról beszéltek, hogy hova jelentkeznek és milyen szakra, míg mások azon görcsöltek, hogy felveszik-e őket egyáltalán, de akadtak olyanok is, akik arról panaszkodtak, hogy fogalmuk sincsen, mit válasszanak.

És itt voltam én, aki már kiskorában eldöntötte, hogy motorokat akar szerelni, és olyan biztosan tudtam ezt, mint azt, hogy barna a szemem. Sőt! Még az sem fordult a fejemben, hogy nem leszek rá képes.

„Ezt te nem érheted meg" – ugrott be az, amit Ulrik mondott tegnap, és ekkor esett le, hogy mennyire igaza van. Sosem érthetem meg, milyen az a stressz, amit nap, mint nap megél.

Nekem nem kell egyetemre mennem, hogy megvalósíthassam a célomat. A suli után is dolgozhatok a nagybátyámnál, aki akkor is kifizetne, ha kókányolnék! Utáltam, hogy az ölembe hullott ez az egész, úgy, hogy semmit nem tettem érte!

Néztem, mit körmöl a táblára a tanár, de újra és újra elmosódtak a betűk, mintha hintázna a terem, mintha valami effekt került volna a valóságra. Közben meg csak az a helyzet, hogy két napja egy szemhunyásnyit sem aludtam. 

Egyszerűen nem ment. Nem akartam. Úgy is arról álmodnék, hogy anyám és apám holtan fekszenek az úton. Természetesen már a gondolattól az álmomban találtam magamat, és jött a szokásos mosdóba kéredzkedés, hogy ne mindenki előtt omoljak össze. Milyen fasza lenne, ha meglátnának egy pánikrohamom közepén vagy ájuldozni! A napom fénypontja lenne!

Csengetésig a mosdó csempéjén kuporogtam a hátamat a radiátornak préselve. Beugrott, hogy az első napomon egy ilyen epizódom közepén jelent meg Ulrik azzal, hogy jól vagyok-e. Hogy van az, hogy ő mindig tud nekem segíteni, de én akármennyire próbálkozok, nem megy?