Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

12. Nem tudod, mit hagysz ki

Megcsapott a csípős októberi fuvallat, amikor kihajtottam az útra. A műszerfalra pillantottam, bevettem a kanyart, aztán egy egyenes szakaszra értem. Egy kerékre állítottam a motoromat, azon egyensúlyozva gurultam a fák és hegyek mentén. Ilyenkor már rég széles vigyor ült a képemen, sőt néha még kurjantottam is, annyira szétvetett a boldogság.

Viszont most képtelen voltam akár egy csekély mosolyt is kicsikarni magamból. Azon kattogott az agyam, mi lesz egy hónap múlva. Egy hónap és a kanyarban nem előre dőlök majd, hanem a jármű falának, kapaszkodójának vagy egy embernek. A sebesség forgatta friss levegő helyett állott leheleteket szívok be. A motorzajt egy több tonnás lomha monstrum adja majd azon az idegesítő pöfékelő hangján, amiről mindig az jutott eszembe, hogy olyan, mintha épp az utolsó falat lelkét lehelné fel.

Visszadöntöttem a motor első kerekét a betonra, mire az zöttyent egyet, és haladtam tovább. Nagybátyám szavai visszhangoztak a fejemben a tegnap esti vacsoráról: „Itt nem gyerekjáték télen motorozni. Ha leesik a hó, el kell tenned pár hónapra."

Gondolni se akartam erre. Elképzelhetetlennek tűntek a mindennapjaim a motorom nélkül. Egyáltalán elkezdeni a napot. Ma is hajnali három körül ébredtem, és miután magamhoz tértem a rémálmomból, kivetettem magam a garázsba. Az anyám is ilyen volt. Ezt tegnap említette a nagybátyám, amikor felháborodtam azon, amit mondott. Hogy is mondta? Anyát se lehetett elszakítani a motorjától?

Olyannyira, hogy azon halt meg. Megborzongtam. Összeszorítottam a fogamat. Minden idegszálammal a motorozásra koncentráltam, hogy elűzzem a baleset képeit. Beszívtam a fagyos levegőt. A tél súlya telepedett a tüdőmre, mintha figyelmeztetne, hogy nem menekülhetek sokáig a motorozásba a szar elől, ami a fejemben ólálkodik.

Pár óra múlva hazamentem a cuccaimért, megreggeliztem, és elindultam az iskolába. Megörültem, amikor megláttam Ragna és Ulrik motorját a parkolóban. Alig vártam, hogy találkozzunk, és elhülyüljük a napot. Még mindig hihetetlen volt, hogy ilyen jó barátok lettünk. Egy illúziónak hatott az egész. Majd elmúlik, súgta a hang a fejemben, nem akartam igazat adni neki.

Nem voltam már naiv kölyök, aki minden új emberben egy életre szóló barátság lehetőségét látja. De hinni akartam, hogy Ulrik és Ragna nem fognak megunni, aztán faképnél hagyni, mint olyan sokan.

A jelenlétük természetessé vált az életemben. Sokat jártunk együtt motorozni, kajálni vagy mozizni. Kibeszélték nekem a gondjaikat, én meg próbáltam támaszt nyújtani nekik. Jól esett, hogy megnyíltak nekem, de én még nem tudtam ennyire megbízni bennük. A bizalom sebezhetővé tesz. Nem akartam újra megsérülni.

És minél több időt töltöttem velük, annál jobban rettegtem, hogy hirtelen elvárják majd, hogy én is öntsem ki a lelkemet nekik. Ha egyszer úgy érzem, megbízhatok bennük, akkor se mondanék nekik semmit. Nem akarom leamortizálni őket a szarjaimmal, hogy aztán sajnáljanak, hogy mekkora lelki defekt vagyok. Ez csak rám tartozik. Az én szaromat én húzom le a budin.

Amikor beléptem az épületbe, az utam a kávéautomatához vezetett. Eszembe jutott Ulrik képe, amikor rájön, hogy kávét vettem magamnak, miközben megegyeztünk, hogy ő fizeti nekem az év végéig. Előfordult már a dolog párszor. Mindig elhadarta az "így hogy fizessem ki neked a tartozásomat" című szöveget. Aztán azzal faggatott, hogy mennyi kávét vettem már, mert ő megadja. Erre a sokadik alkalom után is a képébe röhögtem, mert olyan viccesen tudott kiakadni ilyen piti hülyeségekre, hogy az ilyet csak kitalálni lehetne.

Nem sokkal miután lehúztam a kávémat, megrezzent a telefonom a zsebemben. Halvorék írtak a Messenger csoportunkba.

– A többi hülye – motyogtam az orrom alatt, és megnéztem az üzenetet. Az állt benne, hogy „Akkor a szünetben jössz?"