Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

23. Hát, én se álltam sorba, amikor az észt osztogatták!

Az az egy termosz kávé, amit magammal hoztam, már az első órámon elfogyott. Hirtelen energia löketet adott, ami a harmadik órám végére elpárolgott. Fejemet az asztalon összekulcsolt karomra döntöttem. A füzetem margójára firkálgattam, de túl lazán fogtam a tollat, és leejtettem. A zaj a dobhártyámba vágott, hirtelen úgy tűnt, hogy mindenki engem figyel.

– Tessék – Ragna hangjára megemeltem a fejemet. – A tollad – mondta, és zavartan kikaptam a kezéből.

– Köszi.

– Jól vagy? – Aggódó tekintetet vetett rám. A francba! Már megint csinálom a kibaszott cirkuszt itt! Válaszként egy erőtlen bólintás tellett tőlem, és a fejem visszahanyatlott a karomra. – Nem aludtál, mi?

– Nem tudtam – motyogtam a pulcsimba.

– Kéred a kávémat? – Na, erre megélénkültem egy kicsit.

– Aha. – Ragna elővett egy doboz kávét a táskájából, amit egy szuszra lehúztam. Lehetett volna erősebb! – Köszi.

– Jobb?

– Szerintem igen – feleltem, de amint csengettek szünetre, a kávé automatához iramodtam.

Pechemre sorba kellett állnom. Egy pár azon vitázott az automatánál, hogy milyen kávét vegyenek. Feszült sóhaj hagyta el a számat. Ha így folytatják, rájuk borítom a gépet. Az önuralom nagy úr.

Miután kibalhézták magukat, szerencsére gyorsan lement a sor előttem. Végre megvehettem a kávémat, ami hát – hogy fogalmazzak szebben – hangyaszarnyit se ért, mert ugyanolyan fáradtnak éreztem magam tőle, ha nem fáradtabbnak.

Egy nagy ásítás kíséretében leültem a padra, az egyik kezemmel az üres poharat markoltam, a másikkal a jobb szememet dörzsöltem.

– Hali! – huppant le mellém Ulrik, és elvettem a kezemet az arcomtól. Hunyorogtam.

– Ez nem az első, igaz? – Kivette a kezemből a poharat, és a szemetesbe dobta.

– Ezt tényleg kérdésnek szántad? – nevettem.

– Akkor kérdezem másképp: ez hanyadik volt? – hangjában komolyságot hordozott.

– Passz – vontam meg a vállamat, mire Ulrik kinyitotta a száját, de belé fojtottam a szót a kérdésemmel: – Egész órán rajzoltál, igaz? – kértem számon őt én is. – Túlhajtod magadat.

– Te meg koffein-túladagolásban fogsz elmenni, ha így folytatod!

– Hiányoznék?

– Persze – vágta rá Ulrik, és csak ekkor esett le, hogy mit mondtam az előbb. A szívem persze megint nem bírt magával. – Te vagy a legjobb barátom. – Hát persze! – Az egyik legjobb barátom, mert Ragna a másik – helyesbített, és olyan aranyosan mosolygott!

Rajzon egymás mellett ültünk. Mindkettőnk keze remegett. Az enyém az alváshiánytól, az övé a fájdalomtól. Akárhányszor eltorzult az arca a kíntól, fel akartam pattanni, hogy elrángassam a rajzbaktól... de ő mosolygott. Őszintén. Sőt! Úgy, mint egy eszelős. A keze magabiztosan, gondolkodás nélkül mozgott, mintha egy betanult koreográfiát járna. Bizonytalanságnak és kételynek semmi nyoma, tudta, mit csinál.

De egyre többször tükröződtek az arcán a fájdalma jelei, már a fogát csikorgatta. Mégis... még mindig mosolygott. Elemében érezhette magát. Tudtam, ha elvonszolom innen, hogy pihenjen, kizökkenteném. Úgy kellett neki, hogy végre magabiztosnak érezze magát rajz közben. Hogy végre ne azért radírozzon, mert elégedetlen a rajzával, hanem azért, mert az is hozzátesz a művéhez.