Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

13. Normális akartam maradni a szemükben

– Hozok nektek ruhát – közölte Ulrik, aztán kibújt a bakancsából, és átvágott a folyosón.

Ulrik lába láttán elkerekedett a szemem, mert eszembe jutott a sajátom. Hogy inkább mentem volna haza! Még a garázsban is ellennék, elővakarnék egy olajfoltos pokrócot magamnak.

Még jobban kivert az ideg, amikor Ragna is levette a csizmáját. A lábamat vizslattam, már csak én voltam bakancsban. Nem vehetem le előttük! Nem láthatják meg a lábamat! Főleg Ragna. Meg kell tudnia egyszer, de nem így.

Elképzeltem a jelenetet. Lekapnám a bakancsomat, mintha semmiség lenne, és kivillanna a protézisem lábfeje a nadrágból. Ragna meg csak lesne, mint a hal a szatyorban, még tátikázna is pár sort, mire ki tudna nyögni valami értelmeset. Aztán elárasztana a kérdéseivel. Kész agyrém.

Ulrik teli kézzel tért vissza.

– Minden rendben?

– Aha – válaszoltam a lehető legtermészetesebben.

– Ez a mosdó. – Mutatott a mellettünk lévő ajtóra, aztán odaadta ruhákat egy törülköző társaságában. – Nyugodtan zuhanyozz le, a ruháidat csak tedd a szennyesbe, majd beteszem őket a mosógépbe.

– Köszi.

Kieresztettem a bent rekedt levegőmet, miután bezárult mögöttem a fürdőszoba ajtaja. Tudtam, hogy nem titkolózhatok előttük örökké. Akármennyit agyaltam azon, hogy hogyan mondom el nekik, nem jutottam semmire. Halvány lila gőzöm se volt arról, hol kéne kezdenem, és mennyi részletet osszak meg velük ebből a szarból. Lehetőleg minél kevesebbet. A legideálisabb az lenne, ha nem kéne beszélnem. Normális akartam maradni a szemükben.

Levettem a csuromvizes bakancsomat, úgy éreztem, mintha megfosztottam volna magamat a páncélomtól. Hamarosan lekerültek rólam a ruháim is. Minél hamarabb túl akartam esni ezen.

Beléptem a zuhanykabinba, leültem benne, aztán levettem a műlábamat, és kitettem a szőnyegre. Tekintetem a jobb lábamra vándorolt, a csonk látványa még mindig undort gerjesztett bennem. Felszegtem a fejem, és igyekeztem elkerülni, hogy újra lenézzek. Lehúztam magam mellé a zuhanyrózsát, és elfordítottam a csapot. Sietősen zuhanyoztam, közben folyton hátrapillantgattam a párás üvegajtón át. A paranoia megtestesülése voltam.

Hamarosan végeztem, felöltöztem, és megnéztem magamat a nagy tükörben. Ulrik kölcsönruhái, a bandás póló és a buggyos nadrág úgy álltak rajtam, mintha az én gönceim lennének. Különösen a gatyának örültem meg a zokninak, amibe elrejthettem a műlábam talpát. A nadrág gyűrődéseinek köszönhetően természetesnek látszott a jobb lábam.

Kiléptem a folyosóra, ahol vetettem még egy pillantást a lábamra, csak ezután mentem be a nappaliba. Lassan emeltem, és tettem a lábamat, mert nem akartam, hogy a protézis zajt csapjon.

Ragna egy laptoppal ült az ebédlőasztalnál, azzal szemben Ulrik baktatott le a lépcsőn, karjában egy nagy testű, bolyhos fekete macskával.

– Ő az egyik macskám – mutatta be nekem az állatot. – A másik valahol bujkál, nem szereti az idegeneket. – Ulrik megcirógatta a macskája nyakát. – Köszönj neki, Maszat! – Erre a macska felnyávogott. – Van kedved megsimogatni?

– Aha.

Ulrik közelebb jött, és kinyújtottam a kezemet, az ujjaim elvesztek Maszat bundájában. Tapintása száraz, mint a széna. Ahogy jobban megnéztem, azonnal feltűnt, hogy vékony. Vékonyabb az egészségesnél.

– Jobban van amúgy? – érdeklődtem.

– A doki felírt neki egy gyógyszert, meg néha el kell vinnünk hozzá, hogy megvizsgálja – magyarázta. – De gyógyul, és a doki szerint egyre jobban lesz – Ulrik hangját megkönnyebbülés ötvözte.