Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

21. És ez normális barátok között?

A bánat tudta, mióta bámultam a plafont, és dörzsöltem a szememet, már fájt, mégis folytattam. Forgolódtam, még nem bírtam felkelni, mintha egy test nehezedett volna a mellkasomra, a levegőt is nehezen vettem. Ez volt a legrosszabb, magamhoz térni a rémálmomból. Az érzékeim tompán, de tudatták velem, hogy ébren vagyok. Éreztem a párnát a fejem alatt, láttam a nappali bútorait, hallottam, hogy kint csepereg az eső, a szaga megtöltötte a helyiséget a bukóra állított ablakon keresztül. Mégis mintha két világ közé ragadtam volna, az elmémben a rémálmom filmje forgott. Vérszag toporzékolt az orromban, az úton feküdtem anyámmal. Patakzott a vére, sok, sok helyről. Mellkasa, mint a megakadt lemez...

– Azt a rohadt – szűrődött ki Ulrik kába hangja a telefonból.

Elképzeltem, hogy nyújtózkodik. Roppanás hallatszott, most ropogtathatta ki a nyakát, ahogy szokta. Elégszer láttam már a suliban felébredni, hogy tudjam.

– Mennyi az idő? – kérdezte pár másodperc után.

– Várjál, mindjárt megnézem – a telefonomért nyúltam.

– Mi? – rikkantotta, és elnevettem magamat. Úgy meg tudott lepődni, mint senki más.

– Felhívtalak az éjjel, és beszéltünk – emlékeztettem. – Jó, főleg te beszéltél – helyesbítettem. – És a végén bealudtunk.

– Basszus! Az rohadt sok telefonszámla lesz – hadarta. El se hinné az ember, hogy pár másodperce a fáradtságtól még azt se tudta, merre van fejjel.

– Az legyen az én gondom. – Felültem az ágyban, lassan kezdtem összeszedni magamat.

– Amúgy mikor aludtunk be?

– Passz! – megvontam a vállamat.

Hirtelen beugrott az egész éjszaka, a beszélgetésünk, hogy mennyit mosolyogtam Ulrik történetein, hogy a hangját hallva könnyebbé vált minden, és elárasztott a nyugalom. Eszembe jutott az is, hogy mennyire vágytam rá, hogy itt legyen velem, és átölelhessem. És ez normális barátok között?

– El fogunk késni – rántott ki a gondolataimból a srác. – Reggel nyolc van – szinte pánikolt.

– Micsoda felfedezés, Sherlock! – cukkoltam, mire kamuröhögést hallatott.

– Nagyon vicces! – A fejemet rátettem volna, hogy most pimasz vigyor ül a képén.

– Nincs mit tenni, valakinek viccesnek is kell lennie.

– Most gondolom, megvontad a válladat.

– Honnan tudtad?

– Vajon honnan is? – röhögött. – Amúgy jobban vagy már? – Hú, ez aztán tud témát váltani!

– Aha.

– Biztos? – kételkedett.

– Igen. Miattad – csúszott ki a számon, és elkerekedett a szemem. Ezt nem így kellett volna mondanom! Bárcsak visszaszívhatnám a szavaimat!

– Mi? – kérdezett vissza meghökkenten. Legalább nem csak én lepődtem meg.

– Segítettél.

– Tényleg? Azt hittem, hogy gáz voltam.

– Dehogy voltál!

– Csak meséltem a baromságaimat és...

– És elterelted a figyelmemet. Tényleg segítettél, és... boldoggá tettél – böktem ki végül, mert azt akartam, hogy tudja. – Köszönöm, hogy beszélhettünk.

– Szívesen. Hívj csak nyugodtan bármikor – mondta, és újra mosoly kúszott az arcomra. Ez a mosoly még akkor is az arcomon ült, amikor begördültem a Kawasakimmal az iskola parkolójába.