Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

11. Játszanék, mint a színészek

– Mi az, hogy nem jött be? – horkantam fel, mire tekintetek szegeződtek ránk. Az aulában csöveltünk Ragnával. Pár perc volt hátra a becsöngetésig. – Elaludt? – súgtam.

– Nem tudom, Adrian. – Sóhajtozott Ragna.

Elvettem a táskámat a lábam mellől, amiben a rajzfüzet pihent. Már rég Ulriknál kellett volna lennie. Kivettem az első zsebből a doboz sushit, amit reggel készítettem, miután hazaértem a hajnali motorozásból. Ásítottam, majd felnyitottam a dobozt, és Ragna felé nyújtottam.

– Kérsz?

– Aha. – Elvett egy lazacosat, és bekapta. – Azta, ez rohadt jó! – mondta teli szájjal. – Ulrik imádná. Él-hal mindenért, ami japán.

– Nem mondott neked semmit?

Ragna megrázta a fejét, és még egy sushit tömött a szájába.

– Az szép! Azt hittem hatalmas barátok vagytok, meg minden.

– Attól függetlenül lehetnek dolgok, amiket nem mond el. És ha már a barátságról beszélünk, még mindig tartozol egy magyarázattal. – Ragna szeme összeszűkült, tusvonala szűkös kalitkába zárta kék íriszét.

– Már elmondtam mindent – próbáltam kibújni a vallomás alól.

– Nem vagyok hülye. Tudom, hogy van valami, amit nem mondasz el. Miért? – elgyengült a hangja. – Tettem valamit tíz éve, hogy nem köszöntél el? Megbántottalak? – Fájdalmas volt ezt hallani tőle. Ökölbe szorítottam a kezemet, gyűlöltem magamat, hogy ennyire gyáva vagyok bevallani neki az igazat.

– Mi? Dehogy! – Arcáról ordított a kétség. – Tényleg! – feleltem, és újabb sushiért nyúltam.

Terhes csendben ettünk. Éreztem, hogy nem bírom tovább a faggatózását. Kamuznom kellett neki valamit, amit nem kérdőjelez meg. A "jól vagyok" nem lesz neki elég. Akármennyire gondolkodtam a tökéletes hazugságon, az agyam cserben hagyott, tompaság sugárzott belőle.

– Kéne egy kávé – törtem meg a csendet.

A szemem több helyen szúrt, mintha porszemcsék mentek volna bele. Megdörzsöltem, de az érzés nem tágított.

Vettem egy kávét az automatából, és leültem a mellette lévő padra. Lehúztam az italt, mire Ragna felvonta a szemöldökét.

– Nem alszol sokat, mi? – Leült mellém, keresztbe tette a lábát.

– Hát nem.

– Miért? – Baszki!

– Sok a meló a garázsban – rukkoltam elő egy hazugsággal.

– Ne hajtsd túl magad! – mondta szigorúan.

– Jó.

Kinyújtóztattam a bal lábamat, és újra megkínáltam Ragnát sushival. A lány felsóhajtott, elvett egy tonhalasat, majd beszédre nyitotta a száját.

– Azt mondtad, apád munkája miatt költöztetek el. – Bólintottam. – De volt más is, igaz? – A francba a kérdéseivel! Megint beletapintott a dologba, sőt inkább belefejelt.

Feszengtem a helyemen, rám tört a szédülés. Lenéztem a padlóra, a járólapok hullámoztak alattam. Fel akartam pattanni, és elhúzni innen a motoromon. Megszorítottam a buggyos nadrágom anyagát, mintha ezzel meggátolhatnám, hogy a menekülési ösztöneim átvegyék a józan ész felett a hatalmat.

Rohadtul nem akartam mesélni neki a balesetről és arról, ami azután történt. Nem akartam, hogy rájöjjön, hogy megváltoztam. Ha magamnak nem hazudhatok, hadd hazudhassak már másnak! Olyan lenne, mintha egy alternatív valóságot élnék meg, amiben nem váltam azzá a sérült emberré, aki valóban vagyok. Játszanék, mint a színészek.