Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

34. Nem kell magyarázkodnod, értem

– Vedd fel, Apa! Vedd fel! Kérlek – szorongattam a telefonomat könyörögve.

– Haló!

– Apa, te vagy az? – Nem bírtam hinni a fülemnek.

– Igen, én vagyok az, fiam.

Kieresztettem a bent rekedt levegőt.

– Miért nem vetted fel? Hívtalak. Írtam is neked.

– Nem tudtam. Nagyon sajnálom. És nagyon sajnálom, hogy aggódnod kellett.

– Mi történt veled? Történt valami, igaz?

– Balesetem volt. – A szó hallatán elszorult a torkom, mintha egy láthatatlan marok fojtogatná.

– Mi történt? – remegés állt a hangomba.

– Egy ásatáson beestem egy verembe – minimalizálta a beszámolóját, és anyám kicsavarodott végtagjai ugrottak be. Mi van, ha apám is olyan állapotban van?

Reszketés tört rám az emlékeim és fantáziám játékától. A padlót néztem, pillanatok kérdése, és mindjárt landol ott a hányásom.

– Ugye, jól vagy? – erőszakoltam ki magamból a kérdést.

Apám természetesen váratott a válasszal. Azon gondolkodhatott, mit hazudjon nekem. Azt akartam, hogy az igazat mondja, leszarom, mennyire fog fájni. Jobb tudni az igazat, mint azon pörögni, mi rejtőzhet a kegyes hazugság mögött.

– Apa? Itt vagy még?

– Igen, persze – hebegett.

– Akkor válaszolj! – szinte könyörögtem neki. – Tudnom kell, Apa.

Mély levegőt vett, és pár hosszú másodperc után végre megszólalt. Csak ne mondja, hogy jól van!

– Jól vagyok. – Jól van, kicsavarodott végtagokkal. Összeszorítottam a számat, és lenyeltem a hányást. A szabad kezemmel a kanapé anyagát markoltam. – Nyolc hétig voltam kórházban, nem rég engedtek ki. De még vissza kell járnom vizsgálatokra.

– Milyen vizsgálatokra?

– Több helyen tört a lábam, így egy ideig még dolgozni se fogok tudni vele. – És már megint az a rohadt munka.

– És miért nem hívtál? Próbáltalak elérni, de hiába! – Levegőért kapkodtam. – Azt hittem... azt hittem, hogy meghaltál.

– Fiam... Úgy sajnálom.

– Miért? – ismételtem meg az előbbi kérdésemet. Nem a bocsánatkérését akartam, hanem rohadt válaszokat végre.

– A telefonom nálam volt, amikor beestem abba a verembe. Beesett egy résbe. Nem rég vettem egy újat. És azért írtam Facebook-on, mert a számodat nem tudom fejből – tisztázta, aztán hozzátette: – Nyugodtan kinevethetsz.

– Nem foglak. Én sem tudom megjegyezni a telefonszámokat. Gondolom, örökletes.

– Ja. – Felnevetett. – Meglehet.

Ekkor hosszú csend telepedett ránk, amit én törtem meg:

– Mikor jössz haza?

Ha hazajön, mindent meg kell tennem, hogy helyrehozzam a dolgokat. Nem lehetnek köztünk titkok és hazugságok. Meg kell tudnia, hogy a tiltása ellenére motorozok. Meg kell tudnia, hogy évek óta hazudok neki. Meg kell tudnia, hogy miattam halt meg Anya.

De mi van, ha megutál? Ha látni se akar utána?

Minden joga megvan hozzá.

– Még nem tudom, mikor megyek haza, fiam – felelt végre. – De jól leszek. Ne aggódj! – próbált megnyugtatni. Hát, annyit ért el vele, mint az, aki egy böhöm nagy lejtőn próbálna egykerekezni. – És veled mi a helyzet? Mi a helyzet az iskolában? – terelte a témát. – Ugye nincs semmi balhé?