Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

20. Nem hiányzott nekem még egy rémálom

Egy szál papucsban és pizsamában toporogtam a nappaliban, és bambultam ki az ablakon a garázsra. A rémálmaim megint nem hagytak aludni. Rápillantottam a telefonomra, hajnali egy. Ha legközelebb felveti Ulrik, hogy inszomniás vagyok-e, szerintem heves bólogatással fogok felelni. Erről jutott eszembe, azt mondta, nyugodtan hívjam, ha gáz van. De ki ül vissza a bilire, miután a budira szoktatták? Nagy fiú vagy, Adrian, oldd meg a saját problémáidat!

A megoldást természetesen a garázsban találtam meg. Perceken belül átvedlettem a motoros ruhámba, felberregett a motor, és elindultam a szokásos utamra. Az éjjeli motorozásnak olyan sajátos a hangulata, hogy sosem tudnám megunni, bár én a motorozásba se tudnék belefásulni soha, a hol és mikor tökmindegy, csak motorozhassak. A motorozás olyan nekem, mint egy mágnes, ami egyben tartja a lelkem fémszilánkjait. Még ha szét is hullott egyszer, nem hagyja, hogy a darabok elkallódjanak egymástól, megőrzi őket, hátha egyszer össze lehet rakni.

Köd borult a hegyekre, fényt csak a közvilágítás és a motorom lámpája nyújtott. Hideg szél játszadozott a kabátom anyagával. A motor hangja megtöltötte a fülemet, a borús gondolatok elapadtak a fejemben. Határtalanul gurultam az úton, mintha semmi sem állíthatna meg.

A kóborlásom a házunkhoz hozott, oda ahol életemnek azt a nyolc évét töltöttem, amikor még minden rendben volt, amitől pofán vágott a felismerés, hogy mindez már a múlté.

Amikor nagybátyámhoz költöztem, megnyugodtam, sőt örültem, hogy végre kiszabadulok ebből a házból. Igazából sosem akartam ide visszatérni, túl sok rossz emléket idézett, menekülni akartam előlük. Tényleg nem voltam különb, mint az apám, de jól megcáfoltam magam azzal, hogy végül itt kötöttem ki ezen az éjszakán.

A kerítéshez léptem, a kulcscsomómon lógott a kapu és az ajtó zárának kulcsa. Miért nem vettem már le őket onnan, és hajítottam a csatornába? Akkor lenne, ami visszatartson.

– Rohadtul nem kéne itt lennem – motyogtam, amikor a kapu zárába dugtam a kulcsot, és elfordítottam. Miután az ajtót is kinyitottam, tudatosult bennem, hogy nincs visszaút.

Visszafordulhattam volna, hogy felpattanjak a motoromra, és reggelig vezessek, de a lábam magától mozdult, ahogy a kezem is, ami a lámpa kapcsolójáért nyúlt. Furcsa volt a nagy tér a nagybátyám szűk lakásához képest, Kaliforniában is máshoz szoktam hozzá.

Körbejártam a helyiségeket, mintha azt akarnám kideríteni, hogy apám járt-e itt azóta, nem mintha meg tudtam volna állapítani. Az én agyam nem arra szakosodott, hogy megjegyezzen olyan dolgokat, hogy a kiselefántos váza nulla egész öt tized milliméterrel arrébb állt az asztalon három és fél hónappal ezelőtt, főleg, hogy nem is volt ilyen vázánk.

Nem lehettem valami nagy IQ-harcos, mert azt se tudtam, hogy egyáltalán mi a bánatot keresek itt hajnali kettőkor. Egy szellemnek éreztem magam, nem olyannak, aki hazatért.

A háznéző túrámból egyedül a vendégszoba maradt ki, de ahogy lejöttem az emeletről, vetettem felé egy pillantást, késztetést éreztem rá, hogy bemenjek oda. Elszántan meneteltem a helyiség felé, az agyamban még az a gondolat is megfordult, hogy azon az ajtón tanulok meg zárat feltörni.

Azért rápróbáltam a kilincsre, és elkerekedett a szemem, amikor kitárult az ajtó. Rátenyereltem a kapcsolóra, és fény töltötte meg a szobát. A padlót ellepték a dobozok, a lepedő nélküli ágyon anyám bukósisakjai hevertek, az éjjeli szekrényen pedig a sál, amit apám elvett tőlem tíz éve.

Remegő kézzel nyúltam érte, az arcomhoz emeltem, és beleszagoltam az anyagba. Nem tudom, mit vártam. Por szaga csapta meg az orromat, és nem tudtam, milyen szagot kéne még keresnem. Elfelejtettem. Hogy felejthettem el?!