Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

15. Anya sehol

Felpattant a szemem, levegőért kaptam, fehér fény vakított el. Könnyfakasztó kín nyilallt a jobb lábamban. Az orromat fertőtlenítő szaga facsarta, egy gép sípolt mellettem. Apám egy székben nyúlt el, aludt. Anya sehol. Rossz érzésem támadt.

Meg kellett keresnem anyát. Azonnal.

A fájdalom ellenére mocorogni kezdtem, és lehámoztam magamról a takarót. Felkészületlenül ért az, ami alatta várt. Felordítottam a csonka jobb lábam láttán.

Percekig üvöltöttem, a fájdalomtól és a sokktól. Forgattam a szememet. Fehér falak. Apám tágra nyílt szemmel bámult rám. Nővérek rohantak be. A bekötözött csonk. Anya sehol.

Nem telt el sok idő, kapart a torkom, de csak ordítottam tovább, míg be nem rekedtem. Ujjak értek a csonkhoz, csak rekedt fájdalomhörgésekre tellett tőlem, könnyek eredtek a szememből. Az egyik nővér fölém hajolt, csitítgatott, simogatta a fejemet, és törölgette a könnyeimet. Nem tudott megnyugtatni, inkább arra emlékeztetett, hogy azt akarom, hogy Anya legyen itt helyette.

– Hol van Anya? – kérdeztem rekedt hangon.

A nővér arca elkomorult. Az apámra néztem, lehajtott fejjel ült a székben.

– Apa – szólítottam meg, de nem nézett fel. – Hol van Anya?

– Fiam, anyád... ő – Csak hebegések teltek tőle. Nem értettem semmit. Miért beszélt így Apa? Mi történt? Nem emlékeztem semmire, egyszer csak itt ébredtem. – Ő... – dadogott, de ennél tovább nem jutott.

Apám lefagyott, remegett a keze. Nem a szemembe nézett, hanem a lábamat bámulta. Hirtelen felállt, és elindult az ajtó felé.

– Hova mész? – Erre visszanézett, gyötrelem rejtőzött a tekintetében, sötét karikák ültek a szeme alatt. Ekkor már biztos voltam benne. Valami történt Anyával. Valami borzalmas. – Apa! Ne hagyj itt!

– Sajnálom – motyogta, egy könnycsepp gördült le az arcán.

– Apa! Ne menj el! Félek. – Könnyek homályosították el a szememet. De ő csak lesütötte a szemét, megszaporázta a lépteit, és kiment. – Apa! – kiáltottam utána. – Gyere vissza, kérlek!

Fel akartam kelni, hogy utána szaladjak, de a lábamból eredő fájdalom emlékeztetett a valóságra: nem fogok már többet járni. Remegés rázott. Anyát akartam, a karjaiba zuhanni, és csak sírni. Miután lenyugodtam, elpanaszolnám neki, hogy Apa itt hagyott, és megkérném rá, hogy hívja vissza. Hogy végre újra együtt legyünk. Mi hárman.

– Nyugodj meg! – mondta kedvesen a nővér, és megsimogatta hátamat. – Apukád vissza fog jönni.

– Megígéred? – kérdeztem reszketeg hangon.

– Megígérem.

A nővér hazudott nekem. Apa nem jött vissza se ma, se másnap, és azután sem. Három hét telt el azóta, hogy utoljára láttam őt.

Ekkora már mindenre emlékeztem, és azt kívántam bárcsak maradtam volna tudatlan. Anya halott. Nem fog eljönni, nem ölel engem többé, nem látom a mosolyát többé, nem motorozunk együtt többé. Vége.

Baleset volt, amit egy részeg sofőr okozott, mondták. Nem tudták azt, amit én. Hogy Anyával miattam voltunk ott. Én kértem meg rá, hogy menjünk. Tönkretettem mindent.

– Adrian, hogy érzed magad? – kérdezte sokadjára a pszichológus, de én csak elfordítottam a fejemet. Nem is érdekelte. Ha apámat nem érdeklem, egy vadidegennek miért lettem hirtelen ilyen fontos? – Hogy érzed magad? – ismételte, és tovább hallgattam. – Adrian. – A pszichológus felsóhajtott. – Csak segíteni szeretnék.