Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

35. Nem leszel többé egyedül

Amikor beléptünk a nagybátyám portájára, Ulrik ugyanúgy topogott szemét a betonra szegezve, mint kint az úton. Kuncogtam a látványon. Olyan aranyos!

– Ez nincs lefagyva – adtam a tudtára, mire abbahagyta a topogást, és találkozott a tekintetünk.

– Tényleg! – rikkantotta, miközben elhaladtunk a garázs mellett, ahonnan a nagybátyám és a haverjai intettek nekünk, mi viszonoztuk a köszönést, és folytattuk az utunkat.

– Ezen szoktál egykerekezni, nem? – utalt a betonra Ulrik.

– Aha. Még jó, hogy a nagybátyám fagyállóra csináltatta. Szerintem megőrülnék nélküle.

– Te tényleg nem bírod ki motorozás nélkül – nevetett.

– Hát, ja – vontam meg a vállamat. – Nehezen. Hiányzik, hogy kimehessek a hegyekbe. Meg rohadt hideg is van.

– Gondolom, nem ehhez szoktál.

– Hát, nem. Kaliforniában ehhez képest hangyafasznyi hideg van ilyenkor.

Szóval nagy megkönnyebbüléssel ért fel végre beérni a fűtött házba. Míg én pulcsiban maradtam – abban, amit Ragnától kaptam karácsonyra –, Ulrik pólóra vetkőzött, így megpillanthattam a tetkóit a sápadt bőrén. Ezek is olyan jól álltak neki, mint minden más, a kék haja, a fülében a piercingjei és a bandás felsői.

A nappaliból egyenesen a konyhába vettem az irányt. Kezdtem megéhezni, pedig a Hegyi Görényben sem ettem keveset. De nálam ez már csak ilyen. Az amputációm óta nagyobb volt az étvágyam. Az orvosok magyarázata szerint azért van több energiára szükségem, mert a hiányzó végtagom miatt a többire több meló hárul.

– Mit kérsz enni? – kíváncsiskodtam.

– Hát, nem tudom. Bármit megeszek, amit csinálsz. Mindent olyan finoman el tudsz készíteni – felelte, és mosollyal az arcomon léptem a hűtőhöz.

Elkezdtem turkálni benne, hogy egyáltalán miből élünk. Hát, nem sok mindenből. A sushit már kapásból el lehetett vetni, pedig azt akartam csinálni, hogy ezzel is a kedvére tegyek. Egyszerűen imádtam boldognak látni.

Végül mirelit halrudacskát sütöttem krumplival, annyit, hogy a nagybátyámnak is jusson. Biztos éhes lesz ő is, ha bejön a garázsból.

Ulrikot a kanapén találtam meg, a telefonját bújta, és még akkor se nézett fel, amikor helyet foglaltam mellette kezemben az adagjainkkal. Letettem az asztalra a kaját, és egy kis nyaknyújtogatásnak köszönhetően kiderítettem, miben merült el ennyire.

Egy angol nyelvű aszex fórumon az „aszexek szeretnek-e csókolózni" című kérdés alatt olvasgatta a válaszokat. Zavarodottság ült az arcán. Hát, biztos nem arra számított, hogy még bizonytalanabb lesz, mint előtte!

– Na jó! Ez rohadt aranyos!

Ulrik erre felkapta a fejét, ekkor tűnhetett fel neki, hogy itt vagyok mellette. Az azért erős! Elvörösödött, és rátenyerelt a képernyőt lezáró gombra. Nem hittem volna, hogy lehet aranyosabb. Mindig meg tudott cáfolni.

– De meg is kérdezhetted volna. Bármi van, kérdezd meg! Nem más aszexek fogják tudni azt, ami velem kapcsolatos – oktattam ki, majd válaszoltam a kérdésére, mert nem hagyhattam, hogy tovább egye a bizonytalanság: – Amúgy szeretek csókolózni. És szeretnék veled csókolózni. – Erre felcsillant a szeme. – De nem baj, ha te most még nem szeretnél. Ha várnál vele. Bármeddig várok.

– Szeretnék veled csókolózni – vágta rá. – Akár most is. Persze, ha neked jó.

– Hogyne lenne jó! – Rámosolyogtam, ő is rám. És ez eltartott egy ideig. Szóval lefagytunk mindketten.