Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

27. Mi történt utána?

Ragna áthívott magához szilveszterezni. Este nyolcra értem oda hozzájuk, Ulrik társaságában, egy busszal jöttünk.

– Jé! Mennyi csiga! – állapította meg Ulrik, amikor beléptünk a házba.

– Ja, ez tényleg jó sok csiga – helyeseltem.

A nappali polcain, a kis asztalon, a komódon, a sarkokban, belül az ablakpárkányon akváriumok álltak, csigákkal.

– Vajon mennyit esznek ezek? – gondolkodtam hangosan.

– Ne akard azt tudni – sóhajtozott Ragna.

– Miért érzem azt, hogy ez nem az összes?

– Jó a megérzésed – felelte Ragna egy homlokráncolás kíséretében. – Az én szobámban is van, meg anyumék szobájában is. Ja! És a konyhában is.

– A buditartályon? – kuncogott Ulrik.

– Akármilyen meglepő, ott még nincs. – Ezen mindhárman felkacagtunk. – Amúgy van egy csomó kaja, megmutatom a menüt, gyertek! – invitált minket lelkesen a konyhába, természetesen követtük. Ki nem hagytam volna az anyja főztjét.

Különböző sütemények sorakoztak tálakban a konyhapulton, de volt sült lazac és hering is. De a szemem a megakadt egy megtermett csigán, ami épp a szemét nyújtogatta a saláta felé, és Ragna felkiáltott.

– Apu! Megvan Bobby!

– Hálistennek! – hallatszott a férfi hangja a mosdó irányából.

– Ezek kiszöknek?

– Kiszöknek, hát! Korszerűsíteni kell még a rendszert.

– Azaz le kell fedni az akváriumokat.

– Pontosan!

◄◄◄◄ ►►►►

Ragna komplett party szettel rendelkezett. Beüzemelte a füstgépet és a lézert a nappalijukban, a hangfalból Depeche Mode dübörgött. A kanapén zabáltunk, söröztünk, és Ulrik sztorizgatott világba.

– Ötödikes voltam még, és betegen mentem iskolába. – Tűkön ülve hallgattam a sokadik történetét. Vajon ebből mi sül ki? Eddig egész normális. Persze tudtam, hogy Ulrik gyerekkori történetei mindig normálisan indulnak, aztán valahogy átmennek abszurdba, de olyan szinten, hogy azt gondolod, ilyeneket csak kitalálni lehet. – Szóval! – Itt már sejtettem, hogy váratlan fordulat következik. Ulrik természetesen tépázta a kíváncsiságunkat a hatásszünettel.

– Mondjad már! – sürgette Ragna.

– Még nem hallottad ezt a sztorit?

– Nem. – Nem fordult meg a fejemben, hogy hogy létezik ilyen. Évek óta ismerték egymást.

– Na, szóval beájultam a bejáratnál, és lefejeltem a lépcsőt. Aztán felvakartak a betonról, és elvittek a gyerekorvoshoz kocsival. A fél perc alatt, míg odaértünk, telehánytam a piros baseball sapkámat és annak a szerencsétlen tanárnak a kocsiját, aki elvállalta ezt a hősies feladatot! – Ragnával a hasunkat fogtuk a röhögéstől.

Jó nagy köcsög lehettem, hogy ezen nevettem, de olyan jól adta elő! A szavak, amiket használt, a hanglejtése, a gesztikulálása még egy olyan sztorit is viccessé tudtak tenni, ami valójában nem az. Akármeddig elhallgatnám. Talán ahhoz is köze volt a dolognak, hogy alapból imádtam hallgatni, mert róla volt szó.

– És? Mi történt utána? – A könnyeimet törölgettem.

– Nem sok. Egy hétig feküdtem a kórházban, aztán hazaküldtek.