Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

5. Semmi sem mehet egyszerűen

– Az új iskoládban fontos, hogy jó benyomást kelts magadról.

– Tudom. Mondtad már – szakítottam félbe apámat, de ő folytatta:

– Igyekezned kell, hogy beilleszkedj, megértetted? – az utolsó szót úgy hangsúlyozta, mintha minimum egy agyhalottal beszélne. „Csak egy végtaggal vagyok kevesebb, nem rémlik?" Ezt természetesen nem mondtam ki, csak hallgattam tovább.

Az az igazság, hogy felépíthetem a kis színjátékomat akármilyen jól, cseszhetem az egészet, miután megtudják, hogy műlábam van. De van más választásom?

Az előző sulimban minden megváltozott, miután Ronnie elmondta az egyik haverjának, az meg tovább adta egy másik embernek, és a hír elterjedt. Másként néztek rám utána, a szemükben már nem Adrian voltam, hanem Adrian a nyomorék. Amikor elhaladtam mellettük elkezdődött a suttogás, hogy „hallod, nem ez az a műlábas gyerek?", meg társai.

Azt kérdezgették, hogy le szeretnék-e ülni, meg hogy miért nem használom a liftet. Én meg ezerszer mondhattam nekik, hogy jól vagyok, kérdezgettek tovább.

De az volt a legnyomasztóbb, hogy a szemembe se nagyon néztek többé. Folyton a rossz lábamat figyelték, még akkor is amikor beszélgettünk, mintha ahhoz a retkes fémdarabhoz dumálnának. És ekkor kedvem támadt volna beszólni nekik, hogy "A szememet ne vájjam ki, hogy oda nézzetek végre?!"

A beszélgetéseink tették fel a pontot az i-re. Bármiről beszélhettünk, valahogy mindig a fantomfájdalmamnál kötöttünk ki, amiről a halál akart beszélni, ha átélni is sok. Arról szerettek még faggatni, hogy hogyan vesztettem el a lábamat.

Ezért nem akartam, hogy az új helyen megtudják. Emlékeztetnének a valóságra a tolakodó kérdéseikkel és gesztusaikkal. Ha úgy kezelnek, mint egy normális embert, úgy is fogom érezni magam. De csak akkor fognak normális emberként kezelni, ha azt hiszik, az vagyok.

Miután apám befejezte a monológját, elmentünk aludni. Kora hajnalban egy rémálom úgy döntött, hogy én már nem alszok.

Kimentem a konyhába, és feltettem főni egy kávét. Miközben vártam a kávémra a régi bútorok között, a fejembe tolakodott anyám képe tíz évvel ezelőttről, ahogy itt mosogat. Amikor kimentem a nappaliba a kávéval, akkor meg az jutott eszembe, hogy hogyan ültünk együtt a kanapén. És ez ment egész nyáron. Akármerre jártam ebben a házban, anyámat láttam. Hát igen, nem voltam százas.

Kiosontam, elcsíptem a buszt, és azon a környéken szálltam le, ahol nagybátyám lakott. Kihoztam a garázsból a Kawasakit. Órákig téptem vele az utat, aztán az órák kezdete előtt fél órával elindultam az új iskolámba.

Már mindent elterveztem. Szellemmé válok, és minél hamarabb túl esek az egészen. Nem barátkozok senkivel. Senki sem fog tudni a lábamról és az elcseszett múltamról. Nem balhézok, és nem jövök össze senkivel. Végigülöm az órákat, aztán lelépek nagybátyámhoz, és ezt addig csinálom, míg le nem érettségizem. Egyszerű tervnek tűnt, amit bármi elronthatott.

A piros lámpa megállított, az ég fölöttem beborulni látszott. Hamar megérkeztem az iskolához, ami egy korszerű, vörös épületben kapott helyet. Átengedtem pár gyereket a zebrán, és behajtottam a parkolóba.

Megfájdult a fejem, amikor beléptem a nyüzsgő aulába. Emberek jártak-keltek, beszélgettek mindenhol. Nyomasztó érzés telepedett rám. Erőt vettem magamon, és leszólítottam egy tanárnak kinéző fickót azzal, hogy merre van a titkárság. A férfi balra irányított, egészen a folyosó végéig meneteltem egy fehér ajtóig. Bekopogtattam, pár másodperc múlva egy női hang szólt ki, hogy bemehetek.