Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

26. Természetesen rövidre fogtam a beszámolót

„A lába még mindig olyan?"

„Örülhetünk, ha talál vele munkát."

„Ha meglenne a lába, sokkal többre vihetné az életben."

„Műlábad van, értsd meg végre!"

A szavaik kavarogtak a fejemben, és a fantomfájdalmam csak rákontrázott. Hiába masszíroztam a csonkot, a fájdalom egyre erősebben tombolt benne. Már az érintésétől is viszolyogtam. Undorító. Gusztustalan. Ocsmány. Visszataszító. Gyomorforgató. Hányingerkeltő. Mindig ez jutott eszembe, ha ránéztem, meg az, hogy más se gondolna mást, ha meglátná. Apám mindig sápadozott a láttán, és legutóbb csak elfordult.

Ordítani tudtam volna, annyira gyűlöltem a lábamat. Gyűlöltem, hogy Anya halálára emlékeztet, gyűlöltem, hogy ennyire fáj, gyűlöltem, hogy ronda. Gyűlöltem, hogy bekorlátoz. Hogy eltűnik a személyiségem, minden eredményem, ha szóba jön, mintha nem is ember lennék, csak egy csonka végtag.

Belegondoltam, hogy talán igazuk van. Mindenben. Tényleg csak ennyit érek. Magamtól nulla vagyok. Eddig azt hittem, el vagyok egyedül, de igazából mindig másra szorultam.

Dolgozni is csak a nagybátyámnál tudtam. Ki más lenne velem még ilyen türelmes? Ki más viselné el azt, hogy hirtelen kiesek a munkából, mert bejön egy fantomfájdalom? Renzo szüleinél is csak azért tudtam futárkodni, mert szerencsém volt. Mert a fantomfájdalom épp akkor nem szólt közbe. Szinte imádkoztam, hogy ne tegye. Gyűlöltem, hogy ennyire uralta az életemet.

Könnyek gyűltek a szemembe. Hogy mennyi nehézséget okozhattam másoknak! Nem akarok többé teher lenni. Nem akarom újra felverni Ulrikot éjjel egy fantomfájdalom miatt. Nem akarom, hogy a nagybátyámnak arról szóljon a napja, hogy engem pesztrál, mert egy agyhalott vagyok, aki arra is képtelen, hogy levegye a műlábát alvás előtt. Rohadt szánalmas vagyok.

Még az apám is elutazott a reggel, hiába kértem, hogy maradjon újévre. Azt mondta, mennie kell a munka miatt. Utáltam, hogy ilyen olcsó kifogásokkal akar átverni. Valójában csak eddig bírta mellettem. Menekül előlem.

Miért? Miért hagy mindig egyedül? Mit csinálok ennyire rosszul?

Talán nem kellett volna megölnöd Anyát, nem gondolod?

Ne most! Kérlek! De baleset képe végigviharzott az agyamon, és elsírtam magamat. A lábam meg úgy fájt, mintha fűrészelnék.

◄◄◄◄ ►►►►

Miután elcsitult a parádé a lábamban, összeszedtem a legfontosabb cuccaimat, és a nagybátyámhoz indultam. Utáltam egyedül lenni. Csak én és a sötét gondolataim. Nincs senki, aki kiránt ebből, csak süllyedek és süllyedek. Csak én és a sötét gondolataim. Megfulladok a szorításukban. Már a gondolatától is kirázott a hideg.

Doboltam a jó lábammal, és lestem ki a busz ablakán a havas tájra, az a rohadt idő csak nem akart haladni. Nyugi! Mindjárt odaérsz, és jobb lesz minden, megölheted a magányt! De csak egy időre! Mert az a társad lesz mindig, mindenki más csak vendég...

– Ó! Fogd már be! – motyogtam az orrom alatt, amikor leszálltam.

Úgy meneteltem a nagybátyám házához, mintha űznének. Természetesen ő úgy örült nekem, mint majom a farkának. Hogy milyen jó volt végre vele lenni! Rettegtem, hogy ez is elmúlik, ahogy a jó kapcsolatom apámmal. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy régen tudtunk egymással beszélni, hogy csináltunk valamit közösen azon kívül, hogy néhányszor leültünk egy asztalhoz, és ő szövegelt a dolgairól, én meg hallgattam. Régen együtt motoroztunk, játszottunk, hülyéskedtünk. Úgy hiányzott!