Benzinbe fojtott érzelmek (BL)

32. Úgy szónokolhattam itt, mint apám, csak én voltam a gagyi kiadás

– Hány óra van? – ez a mondat rántott ki a könyv sorai közül. Ulrik a kanapén nyújtózkodott, a pléd a padlóra ért. Fellestem a fali órára, és feleltem a kérdésére:

– Mindjárt nyolc.

– Baszki! – élénkült meg. – És apumék nem tudják, hogy itt vagyok!

– Tudják. Felhívtam őket. – Erre hátradőlt a kanapén.

– Ó! – fújta ki a bent ragadt levegőt. – Köszi.

– Azt mondták, akár itt is aludhatsz – közöltem vele. – Persze, ha csak szeretnél – tettem hozzá halkan.

– Persze, hogy szeretnék! – Széles mosoly ült ki az arcára. – Úgy se jártam még nálad! Úgy értem, itt. Megmutatod a szobádat? – pattant fel.

– Öhm... aha.

Elindultam, és Ulrik követett. Két fordulós lépcső vezetett az emeletre. Széles folyosóra értünk, amin volt egy beugró rész, olyan érzést keltett, mint egy beltéri erkély. Vele szemben a széles ablakon kiláttunk az éjszakába. Havazott.

– Itt a fürdőszoba – mutattam a legelső ajtóra. – Azután a lomos, és végül a szobám. Van benne egy tetőablak. Ha kinyitod, és felállsz az ágyra, ki tudsz mászni az ablakon. 

– A tetőre?

– Aha.

– Mi? Kajak fel lehet oda menni?

– Aha. Tavasszal szétburjánzik rajta a gaz, így tök kényelmes. Ki szoktam mászni csillagot nézni. Majd megmutatom egyszer, ha szeretnéd.

– Nem kell hozzátenned, hogy szeretném-e. Egyértelmű, hogy szeretném. Ha azt jelenti, hogy együtt vagyunk, akkor persze, hogy szeretném. – Elmosolyodtam.

– Csak nem tudhattam biztosra, hogy tériszonyos vagy-e. Mert akkor nem kell kiülnünk a tetőre.

– Ha tériszonyom lenne, akkor is felmásznék veled a tetőtökre.

– Nem kell – öleltem át. – Anélkül is elhiszem, hogy szeretsz.

– Köszönöm, hogy elrángattál a szakkörről – hajtotta a fejét a vállamra. Bizsergett a bőröm a lélegzetvételeitől.

– Bármikor megteszem, szólnod sem kell. – Megsimogattam a hátát. – Ha kell, műsort is csinálok mindenki előtt, ha azzal elérem, hogy pihenj.

– Nem kell. Szerintem minden pénteken kihagyom a szakkört. Ha veled lehetek, így.

– Jó, ezt egy ígéretnek veszem. Pénteken nincs szakkör, nincs rajz, szünetben sem. Pihensz.

– Nálad.

– Nálam. És nincs kivétel! Ígérd meg!

– Jó!

Kibontakoztunk az ölelésből, és nekivágott a szobámnak, mint Dóra, a felfedező. Mosolyogva követtem. A lámpa után tapogatózott a falon, amivel elérte, hogy a mosolyom, halk kuncogássá váljon. Vártam még egy kicsit, hogy megtalálja-e, aztán az ágyamhoz léptem, és felkapcsoltam én.

– Á, szóval ott van! Ki nem találtam volna! Amúgy tök praktikus, hogy közel van az ágyhoz. Gondolom, így könnyebb, ha felébredsz éjjel, és ki kell menned. – Egyszerre meglepett és meghatott, hogy ez jutott eszébe róla.

– Ja. Igazából az ágyat igazítottam hozzá. Régen, amikor itt laktunk, nem ezen az oldalon volt – magyaráztam. – Bár akkor műlábam se volt. – És anyád is élt még... Ökölbe szorítottam a kezemet a combomon. – Az előző házunkban elég szar helyen volt.