Szabadíts fel! /Befejezett/

1. fejezet

Tar

Tar azt hitte, menten elájul. A zajok összemosódtak körülötte, a látása beszűkült. A szíve úgy dübörgött a mellkasában, hogy lassan lyukat ütött a bordáiba.

Ezt nagyon, de nagyon nem gondoltam át...

Alig pár hete ment vissza egy év kihagyás után az iskolába, minden ott töltött óra, sőt perc kihívás a számára. Komolyan megfordult a fejében, hogy el tud jönni egyedül az egyetemre? De amikor a táskájában megpillantotta a bátyja beadandóját, amiről tudta, hogy egy órán belül le kell adnia, ha nem akarja, hogy megbukjon, tisztában volt vele, mit kell tennie. Tum annyit segített neki az elmúlt évben, nem hagyhatta cserben.

Most viszont, miközben a fülledt busz egyik ülésén kuporgott, táskáját védekezőn átkarolva maga előtt, már korántsem volt biztos a döntésében. Hideg veríték áztatta a hátát, a torkát sírás fojtogatta.

Remegő kézzel vette elő a telefonját, hogy megpróbálja újra tárcsázni a bátyját, de a készülék nem reagált. Alig bírt nyelni. Tegnap este elfelejtette feltölteni, és úgy tűnt, a mobil ezt a percet választotta a lemerülésre.

Teljesen egyedül maradt.

Mereven forgatta a fejét, hogy körbenézzen. Nem tartózkodtak túl sokan a buszon – egy idős néni, két középkorú férfi és egy fiatal lány. Valószínűleg nem volt így, Tar mégis úgy érezte, mindenki őt bámulja. Talán az egyik férfi közelített is hozzá?

Tar még kisebbre húzta össze magát, a szeme sarkában könnycsepp gyűlt. Még hány megálló P'Tum egyeteme?

(A P' (ejtsd phí) előtag a thaiföldi nevek előtt az idősebb barát/ismerős rangjelzője, szó szerint azt jelenti, idősebb testvér.)

Ismerős látvány után kutatott, noha személyesen még sosem járt itt. Egyedül képekről látta.

Kiszúrt egy táblát, ami szerint nem sokára elérik a campust. Tar rögtön felpattant, és jelzett, hogy le szeretne szállni, majd úgy menekült le a járműről, mintha a pokolból szalajtották volna. Nem mintha az egyetem területe sokkal jobb lett volna. Fogalma sem volt, merre találja a zeneművészeti kart, és mindenfelé diákok özönlöttek.

Rémült fiókaként forgolódott az épület előtt, de senkit nem mert leszólítani. Izzadt tenyérrel markolta a táskája pántját.

Most mihez kezdjek?

Amikor egy nagyobb csapat fiatal haladt el túlságosan közel hozzá – az egyik táskája meg is lökte kicsit –, félelmében hátratántorodott, és azzal a lendülettel hátulról is nekiütközött valaminek. Vagy valakinek. A szíve felugrott a torkába, és ahogy megpördült, kis híján hátraesett. Az ismeretlen srác kapta el a karját. Általában itt ér véget a balsorozat, a szerencsétlen bénázó megnyugszik, ám Tar ettől csak még jobban megijedt. Kirántotta a karját a fiú szorításából, és tényleg seggre ült.

– Jól vagy? – Egy fekete hajú, külföldi fiú tornyosult fölé, a szemöldökét ráncolta. A balban egy piercing csillogott. – Ismerősnek tűnsz. Ismerlek?

Matéo

A gimis fiú megszeppenten a fejét rázta, mintha bűn lenne, hogy Matéo akár ismerheti. Félelem áradt hatalmas, barna szeméből.

Matéo egy vállrándítással lerendezte a dolgot – talán a fiú is megnyugszik, ha lazának mutatja magát. Bizonyára azon ijedhetett meg, hogy nekem jött – tűnődött el. Alacsony és sovány fiú ült előtte a porban, előfordulhat, tart a nála erősebbektől. Sok bunkó kiakad, ha nekisétálnak.