Szabadíts fel! /Befejezett/

27. fejezet

Tar

Tar mosolyogva ébredt. A tegnapi események még mindig álomnak tűntek, de a bőrkarkötő a csuklóján a valóságot bizonyította. Akkor kapta Matéótól, amikor délután hazahozta, és Tar azóta sem vette le. Nem szerette különösebben a karkötőket, Matéo azonban a saját csuklójáról húzta le. Semmi pénzért nem akart még estére sem megszabadulni a mandarinos illatú ékszertől.

Ahogy a karkötőt bámulta a kezén, a tegnapról rögtön egy másik gondolat jutott eszébe: ma focizni mennek. Egyből kipattant az ágyból, és talán még sosem készült el ilyen gyorsan. Ám mire leért a földszintre, Matéo már ott ült a konyhaasztalnál, és Tummal beszélgetett.

– Te mikor keltél? – döbbent meg Tar. Szándékosan fél nyolcra állította az ébresztőt, hogy ha magától nem ébredne időben, ne Matéónak kelljen kiráznia a párnák közül.

Matéo megvonta a vállát.

– Korán. De reggelizz nyugodtan, még Tummal úgyis beszélnem kell. Szóval – fordult Tumhoz. – Mondd még egyszer, hogy mi van ezzel a rohadt beadandóval.

– Hű, de nehéz ma a felfogóképességed – sóhajtott fel Tum.

– Mert nincs értelme ennek a beadandónak. Egyszer nem megyek be órára, és kiadnak egy ilyen lehetetlen feladatot...

Tar fülig érő szájjal hallgatta a két fiú párbeszédét, miközben reggelit készített magának. Igazából bármiről beszélhettek volna, Matéo hangja akkor is mosolyt csalt volna az arcára. Beleremegett a szíve abba a rekedtes baritonba.

Mire végzett a reggelivel, a bátyáék is befejezték a beadandó kivesézését.

– Indulhatunk? – kérdezte Matéo. A hangja közömbösen csengett, a szeme viszont hasonlóan izgatottan csillogott, mint amit Tar is érzett.

– Naná! – pattant fel Tar.

***

Matéo egy nyilvános focipályára vitte el, nem olyan messze Tumék egyetemétől. A zöld fákkal és bokrokkal szegélyezett füves placc üresen várta őket, csak a messzi játszótérről ért el hozzájuk a gyerekzsivaj. Tar elégedetten nyugtázta, hogy senkivel sem kell osztozkodniuk, és a növényzet eltakarja a helyet a kíváncsi szemek elől.

Éppen a bemelegítéssel végeztek, amikor viszont két fiatal fiú jelent meg. Az egyik szélesen elvigyorodott, amint meglátta őket, és vadul integetett.

– Téo! – kurjantotta vidáman. – Téged is látni?

Matéo arca furcsán megfeszült.

– Helló, No! – köszönt kelletlenül. – Mi szél hozott ide benneteket?

– Az egyetemi pályán karbantartás van, úgyhogy lejöttünk ide kicsit játszani. Champ és Som is mindjárt itt lesznek. Beszálltok? Lehetnénk hárman-hárman.

Matéo idegesen Tarra pillantott.

– Nem is tudom... Csak rugdalni jöttünk, nem igazá...

– Oh, Téo, ne csináld! – vágott közbe No. – Jó móka lesz! Te benne vagy? – No Tarhoz fordult.

Tar zavartan pislogott a túlságosan lelkes fiúra, és jobb híján megvonta a vállát. Fogalma sem volt, mit kellene mondania. Matéo valószínűleg ismerte őket, No pedig már teljesen beleélte magát. Nem akarta a belső démonjai miatt elrángatni innen Matéót. Csak kibírja valahogy, nem? Hiszen már annyit fejlődött.

– Ezt igennek veszem! – lelkesedett tovább No. – Techno vagyok, röviden No. Ő Pedig a legjobb barátom, Type.

– Type? – hökkent meg Tar. A gyomra görcsbe rándult. Persze, nem egyetlen Type rohangál Thaiföldön, azonban az egyetem közelsége miatt és Matéo korábbi arckifejezéséből ítélve, ez bizony az az egy lehet. Add, hogy tévedjek!