Szabadíts fel! /Befejezett/

22. fejezet

Tar

Tar lába megroggyant, amikor meglátta Tharnt egy asztalnál ülni. A szíve a torkában dobogott, és hirtelen leverte a víz. Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy odamenjen hozzá. De nem tehetett mást. Mély levegőt vett, mosolyt erőltetett az arcára, és odasietett, mielőtt meggondolja magát.

Tharn az előtte heverő kották alapján talán dalt írt, amikor megkocogtatta a vállát.

– Oh, Tar – lepődött meg Tharn. Ordított róla, hogy nem kellemes meglepetés érte.

Tar úgy tett, mint aki észre sem vette a reakcióját.

– Leülhetek? – kérdezte tettetett vidámsággal.

Tharn kelletlenül bólintott, és amíg Tar igyekezett nem a szék mellé ülni, ő felállt.

– Mennem kell dolgozni – jelentette ki.

Ám mielőtt meglóghatott volna, Tar rémülten belecsimpaszkodott a kezébe.

– P'Tharn, ne menj, kérlek! Csak beszélni szeretnék veled.

Tharn sóhajtva visszasüllyedt.

– Mit szeretnél, Tar?

Úgy fogta Tharn kezét, mintha sosem akarná elengedni. Röhejes, de ő volt az egyetlen kapaszkodója jelen helyzetben. Szüksége volt az érintésére.

– P'Tharn... Én... én még mindig szeretlek.

Tharn kirántotta magát a szorításból, és ezzel együtt Tar lába alól is kihúzta a talajt.

– Tar, mégis mit akarsz? – ripakodott rá. Tar szeme égni kezdett. – Te szakítottál velem. Mégis mit akarsz ennyi idő után?

– Vissza akarlak kapni. P'Tharn, én hibáztam, tudom, de még mindig szeretlek. Én... én nem azért szakítottam veled, mert akartam. Nem tehettem mást. Adj nekem még egy esélyt!

Tharn olyan megvetéssel nézett rá, ami darabokra szaggatta a szívét.

– Akkor mondd el, miért szakítottál velem!

Tarban megállt az ütő. A lelke mélyén sejtette, hogy ezt a kérdést nem úszhatja meg, mégsem tudott rá felkészülni. És nem tudta megtenni.

– Én... én azt nem tehetem. De higgy nekem! Nem volt választásom.

Tharn felhorkantott.

– Mennem kell dolgozni – ismételte meg, azonban Tar újfent belecsimpaszkodott.

– P'Tharn, kérlek! – Ismersz. Miért nem tudsz hinni nekem?

Tharn lefejtette magáról Tar ujjait, de a kezét nem engedte el. Az érintése meleg volt, biztonságot adó, mint régen.

– Elmondod, miért szakítottál velem? – kérdezte finomabban, a szemében reménykedés. Valóban tudni akarta.

Tar azonban sosem lett volna képes a szemébe mondani. Feszített a mellkasa.

– Mondom, hogy nem tehetem. De hinned kell nekem! Nem volt választásom. – Könyörgöm, P'Tharn, érts már meg végre!

Tharn ellökte magától Tar kezét. Szavai, akár egy-egy ütés a gyomrába, olyan ridegen csengtek.

– Te szakítottál velem. Én már továbbléptem, van valakim. Lépj tovább te is, és soha többé ne keress! – Felmarkolta a holmiját, és sietősen távozott.

Tar megsemmisülve nézett utána. Két éve ő hagyta ott Tharnt, miközben a fiú könyörgött neki, most visszakapta. Mégis úgy érezte, Tharn cserbenhagyta. A lelke mélyén reménykedett benne, hogy Tharn hinni fog neki. Hogy nem kell mindent kimondania, tudni fogja, hogy Tar tényleg nem tehetett mást. Mégis miért nem lát a lelke mélyére? Miért képes folyton így itt hagyni őt?