Szabadíts fel! /Befejezett/

12. fejezet

Tar

– Jól érezted magad? – kérdezte Tum, miután Téótól távozva beültek az autóba. – Rég láttalak ennyit mosolyogni.

Tar még most is mosolygott, de válaszként csak bólintott. Nem tudta volna szavakba önteni, amit ő maga sem értett. Egyedül annyit tudott, hogy másfél éve nem érezte ilyen jól magát.

– Jól van, nem faggatlak – hagyta rá Tum. – Örülök, amiért vidám vagy... Mit szólnál, ha hazafelé beugranánk fagyizni valahova? Szeretnéd?

Tar egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

– Inkább csak menjünk haza.

Tum jókedve mintha egy leheletnyit halványult volna, de a megingás amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt.

– Akkor irány haza – jelentette ki, és beindította a motort. – Anya biztosan főzött valami finomat, hogy otthon van.

Tarnak a gondolattól megmordult a hasa, mire Tum jóízűen felnevetett.

A családi vacsorák már egy ideje szintén nem tartoztak Tar kedvenc elfoglaltságai közé. Szerencsére a szülei leszoktak arról, hogy aggódva pillantgassanak felé, amiért egykedvűen lapátolja magába az ételt, meg sem szólal az asztalnál, de tudta, attól még bántja őket, hogy így megváltozott. Próbálnak normálisan viselkedni, de nem mindig sikerül.

Ezúttal viszont örömmel ült le közéjük. Jól érezte magát a bőrében, és jól esett neki a családjával lenni. Emlékeztette, milyen volt régen – amikor a szülei éppen itthon tartózkodtak, mindig közösen ettek, minden együtt töltött időt kihasználtak.

Még repetát is vett a pulykás tésztából.

– Szedj csak bőven! – vidult fel rögtön az anyja. Rá is segített neki, hogy minél többet vegyen magának.

– Anya, azért nem akarok rosszul lenni!

– Majd én besegítek – állt nyomban a rendelkezésére Tum, és az ő tányérjából evett tovább.

– Fiúk, van étel bőven – szólt közbe az apjuk. – Mindenkinek jut, nem kell egymás szájából kivenni.

Tum összemosolygott Tarral, akinek jól eső melegség költözött a mellkasába. Rég volt már ilyen bensőséges pillanatuk.

– Én jó testvér vagyok, nem enném el előle a vacsorát – jelentette ki Tum, és a következő falatot Tar szájába adta.

– Persze, mert akkor többet nem főznék rád – csámcsogta a fiatalabb fiú.

Tum elismerően bólintott, és megborzolta Tar haját.

– Mi lenne velem, ha nem ehetném a finom főztöd?

– Csodálkozom, amiért még nem unod. Csak azt az egyet tudom megfőzni.

– Én pedig mondtam, hogy mindig olyan jóízűen fogom megenni, mint amikor elsőre kóstoltam.

Tar elvörösödve lehajtotta a fejét. A bátyja talán nem is sejti, de rengeteget köszönhet neki. Csakis miatta tudta úgy, ahogy összekaparni magát, nélküle lehet, még mindig nem enne és aludna.

– Látom, jól telt a látogatás Téónál – jegyezte meg az anyjuk. – Nagyon jó kedvetek van.

Tar kihúzta magát.

– Jobban videojátékozom, mint P'Tum – mesélte büszkén. – Egyszer még P'Téót is sikerült legyőznöm autóversenyzésben.

– Ez a Téo az angoltanárod is, igaz? – kérdezte az apjuk. – Jól összebarátkoztatok.