Szabadíts fel! /Befejezett/

5. fejezet

Tar

Tar rémülten fordult a bátyjához, amikor iskola után már megint nem hazafelé kanyarodtak. Tegnapelőtt ekkor kényszerítette bele a korrepetálásba. Ezúttal vajon mit tartogat a számára?

– Hova viszel? Miért nem haza megyünk?

Tum is ugyanerre gondolhatott, mert így szólt Tarhoz:

– Ne aggódj, ígérem, ez tetszeni fog neked. Nem lesz ott senki, ahova viszlek.

Tar nagyot nyelt, és nem válaszolt. Nem tudta, mit felelhetne erre. Mielőbb haza akart menni, de továbbra sem tudta, Tum hova viszi.

A bátyja félreérthette a hallgatását.

– Bízol bennem, Tar? – tette fel a kérdést.

És bár Tar nem arra gondolt, hogy Tum átveri, valamilyen szinten mégis jó volt a kérdés. Bízott a bátyjában, egyedül benne már egy éve, mégsem tudta elmondani neki a történteket, és nem tudta elhinni, hogy élvezni fogja bárhova is viszi. Akkor még sincs akkora bizalma az irányába, mint gondolja?

– Igen – felelte mégis. Az, hogy Tumot képes közel engedni magához, és elmenne vele akár a világ végére is, csak mert a bátyja azt mondja, egyedül a bizalom jele lehet.

A gyomra ennek ellenére görcsben állt, amíg utaztak. A biztonsági övben kapaszkodott, mintha az megóvhatta volna minden rossztól, és megszeppenten leste, hátha megfejti, mi is az úti cél.

Értetlenül pislogott az elhagyatott uszodára, amikor Tum leparkolt a régi parkolóban. A beton között kóbor fűszálak nőttek ki, körülötte elburjánzottak a bokrok. Az egész helyet kezdte visszavenni a természet.

– Mit akarsz egy elhagyatott helyen? – kérdezte. Ha nem a bátyjával lett volna, most minden bizonnyal halálra rémülne a szituációtól. Ám ahogy korábban kifejtette, feltétel nélkül követné bárhova Tumot, ő az egyetlen, aki sosem bántaná. Így viszont maradt az értetlenkedés, a bátyjának mégis mi járhat a fejében. Tegnap az a furcsa ajánlat, ma meg ez... Mintha Tummal is történt volna valami egyik pillanatról a másikra.

Tum biztatóan mosolygott rá.

– Majd meglátod – kacsintott. – Gyere, szállj ki!

Tar tétován kimászott az anyósülésről, zavarában sötétkék rövidnadrágját gyűrögette, és bámulta, ahogy Tum kivesz a csomagtartóból egy vászontáskát. Benne valamik egymásnak ütődtek – tompa, fémes hangot adtak ki.

– Gyere! – Lezárta az autót, és megindult befelé az épületbe.

Tar hátán jeges borzongás futott végig, ahogy a bátyja eltávolodott tőle, és rájött, egy kihalt helyen ácsorog egymaga, ahol bárki megbújhat a bokrok mögött. Nyomban Tum után futott.

– Várj meg! – kiáltott neki, és csak akkor lassított, amikor már a bátyja mellé ért.

– Óvatosan fuss – szólt rá Tum. – Mindenhol törmelék van, kitörheted a bokád.

Nyikorogva nyitotta ki a bejárati ajtót, a megrepedt üvegből apró szilánkok hullottak a betonra. A benti hatalmas térben visszhangot vertek a lépteik, ahogy beléptek. Tart még a régebbi időkből azokra a horrorokra emlékeztette, amelyekben a szereplőkre ilyen helyeken ragadtak rá a szellemek. Akkor talán tartott volna ettől az eshetőségtől, mostanra viszont egyáltalán nem érdekelte. Inkább attól vert hevesen a szíve, hogy ki bújhat meg a falak mögött.

– Biztos, nincs itt senki?

– Mégis ki lenne? Amúgy is itt vagyok veled, miért félsz? – Tum átkarolta a vállát, és úgy vezette be az egyik terembe. A medence kiszáradva, alján otthagyott sörös dobozok. Az ablakok néhol betörve, máshol a kosztól ki sem lehetett látni rajtuk. A levegőben dohos szag terjengett.