Szabadíts fel! /Befejezett/

25. fejezet

Tar

Tar úgy érezte magát, mintha egy reklámplakáton szerepelne. Fürdőnadrágban, kalapban és napszemüvegben feküdt a medence mellett, a napernyő alatt a nyugágyban, miközben alkoholmentes koktélt szürcsölgetett.

– Nem arról volt szó, hogy felrázunk? Így inkább elalszom.

Téo lejjebb húzta a napszemüvegét, és ránézett. Szája szegletében a szokásos, szívdöglesztő mosoly.

– De mégis csak jobb itt elaludni, mint a reggelinél, nem?

Mint kiderült, Téónak semmi program ötlete nem volt, amikor átjött Tarhoz, csak bántotta az a balul elsült korrepetálás. Úgyhogy a fiú medencéje mellett kötöttek ki.

Tart azóta is bűntudat gyötörte, hogy vajon mit követett el Téo ellen, rákérdezni viszont nem mert.

– Jó ez a semmittevés – ismerte el Tar, és beleszürcsölt mangós italába.

– Örülök, hogy eljöttél – mosolygott rá Téo. Tar szíve nyomban felgyorsult, és égő arccal elkapta a fejét. Össze kell szednie magát, hogy ne bántsa meg újra a fiút.

– Kellemes nálatok lenni.

Téo mosolya még szélesebb lett, a fejével a medence felé biccentett.

– Csobbanunk?

– Ühüm. – A víz talán lehűti, kimossa az agyából a hülye gondolatokat. Mert hogy Téo fürdőgatyás látványa kicsit sem segített felejteni...

De a víz sem.

Téo közelében lenni olyan volt, mint egy időzített bombán ülni. Mindig azon kapta magát, hogy túlságosan a fiút bámulja, vagy nem is a kérdésre válaszol, esetleg megszólalni sem bír zavarában. Rettegett, hogy ennek csak két kimenetele lehet: Téo rájön, mit érez, vagy megint megsérti Téót. Egyiket sem akarta. Téo biztosan nem szeretne egy olyat, mint ő. Ki szeretne egy olyat, mint ő? És ha megtudja, talán semmi sem lesz olyan, mint előtte. Téo már nem lenne képes ugyanúgy nézni rá. Őt pedig már nem akarta elveszíteni.

– Tar – szólalt meg hirtelen Téo labdázás közben. A hangja szokatlanul erőtlenül csengett, amitől Tar mellkasa rögtön összeszorult. Talán Téo mégis megtudta valahogy, mi nyomja a lelkét? Képtelen volt bármit is kinyögni, csak várta, hogy a fiú folytassa. Téo a labdát forgatta a keze között. – Örülök, hogy ma velem jöttél, mert szerettem volna beszélni veled... Nem is tudom, hogyan mondjam el...

Tar szíve a torkában dobogott. Biztosan valahogy kiolvasta belőle, és most jön az, hogy Tar kedves, de ő nem érez ugyanúgy.

– Megint Párizsba kell mennem – nyögte ki Téo. Tar lába alig tartotta meg a hirtelen jött megkönnyebbüléstől. – Így a vizsgákhoz közeledve rosszul jön ki, hogy addig nem tudok veled angolozni, meg Lhonggal sem haladtam egy fikarcnyit sem. Olyan szarul érzem magam, amiért lelépek, de nem mondhattam nemet a mamámnak... Miért nézel így rám?

Tar elképzelni sem tudta, milyen képet vághat. Akkora kő esett le a szívéről, amiért Téo nem elküldeni akarta, hogy félig magán kívül volt. Bár annak nem örült, hogy a fiú megint elmegy, talán ez az egy hét jót tesz, hogy tisztába tegye az érzéseit.

– Szerintem jól döntöttél, hogy elmész. Nem azon az egy héten fog múlni, hogy mennyire tudok angolul.

Téo hálásan elmosolyodott.

– Pénteken jövök vissza. Hétvégén találkozhatunk.

***

Tar az angolházija fölött ült, de egyáltalán nem haladt vele. Valahányszor elolvasott egy angol szót, Téo jutott az eszébe. Hogy most normális esetben együtt írnák meg a leckéket, Téo biztosan mondana egy-két poént, kisegítené a húzósabb részeknél, és biztatná, hogy milyen szépen halad. De nem is ezek a szavak hiányoztak, hanem a fiú hangja, jelenléte. Érezni akarta a finom mandarinos illatát, hallani akarta a rekedtes baritonját.

Még csak három napja ment el, Tar mégis úgy érezte, mintha hetek óta nem látta volna. Ő volt az utolsó gondolata, amikor lefeküdt, és az első, amikor felkelt. Számolta a napokat hétvégéig.

Becsukta a könyvet. Hiába ül itt napestig, most nem fog tudni erre koncentrálni. Valahányszor felderengett előtte Téo hiánya, rögtön követte egy másik gondolata – mi lesz, ha elköltözik Franciaországba? Már nem fogja korrepetálni, nem fognak mindennap találkozni, és talán Téo elfelejti őt. Hasogatott a szíve.

Valamikor nem bánta volna, ha mindenki elfelejti, és múlt nélkül kezdhet új életet. Most már nem akarta ezt. Inkább legyen múltja, csak legyen vele Téo. De ezt hogyan tehetné meg anélkül, hogy vallana a fiúnak?

Félrerakta a könyvet, és elővett egy rajzlapot. Mióta rájött, mit érez Téo iránt, folyton őt rajzolta. Hol tudatosan, hol akaratlanul, de mindig a fiú néz vissza rá a rajzairól. A gondolatra elmosolyodott. Inkább egy viszonzatlan szerelem töltse ki a szívét, mint a múlt.

És ahogy húzta az egyre határozottabb vonalakat, az elszántsága is megszilárdult: lesz, ami lesz, meg kell próbálnia. Nem engedheti kicsúszni Téót az ujjai közül.