Szabadíts fel! /Befejezett/

7. fejezet

Matéo

Matéo úgy kúszott be a terembe, mintha beszart volna – alig bírta egyik lábát a másik után tenni. Tum felröhögött, amint meglátta.

– Veled meg mi a bánat történt? Azt hittem, ha fiúval vagy, akkor is te vagy a fiú.

– Jaj, hagyjál már! – nyöszörögte Matéo, és nagy nehezen leereszkedett a székre. – Tegnap az edzőteremben versenyeztem az egyik haverommal, hogy ki tud több guggolást csinálni. Pokolian szenvedek.

Tum rosszallóan a fejét csóválta.

– Pedig meg akartalak kérni, hogy hozd el az öcsém suli után.

– Miért? – vonta fel a szemöldökét Matéo. – Nem tud egyedül hazamenni? – gúnyolódott, hogy Tum érezze, mekkora hülyeséget beszél. – És miért is nem te mész érte?

– De, haza tud menni, de mivel mész korrepetálásra hozzá, útba ejthetnéd. A csoportos feladat miatt bent kell maradnom.

Matéo a szemét forgatta. Útba ejthetné, persze!

– Máskor is ment már haza egyedül, tényleg nem értelek. De jó. Felveszem, mert nem fáradság.

– Tudom, hogy ment már haza egyedül, viszont nem jó hangulatban váltunk el az iskolánál. Nem szeretném, hogy most magára maradjon.

– Mert a kedélyállapota tényleg hatással van a tájékozódó képességére... Néha marha nagy baromságokat tudsz mondani.

– Nem úgy értettem, hülye! – szusszant fel Tum. – De ha rossz állapotban van, mindig bezárkózik. Nem akarom, hogy így egyedül legyen az utcán. Nyugodtan gúnyolj ki, hogy túlféltem.

Matéo megszorította a barátja vállát.

– Nem foglak kigúnyolni. Tisztellek, amiért ennyire törődsz az öcséddel... De tényleg túlfélted.

– Inkább ne is beszéljünk róla, csak menj el érte, kérlek.

Tar

Tar most először nem izgult túlságosan a kritikától, amikor kivitte a fogalmazását angolon. Lehajtott fejjel odakullogott a tanári asztalhoz, és átnyújtotta a füzetét. Az ujjait tördelte, amíg várta, hogy a tanár elmondja a véleményét.

Az idős hölgy orra hegyén olvasószemüveg ült, miközben olvasott, mintha rágott volna valamit. Tar félve leste, hova fog belejavítani, azonban a tanár csak a levegőben tartotta a tollát.

Majd hirtelen levágta.

– Kivel írattad meg? – kérte számon Tart. Sötét szemével felfalta a fiút.

Tar hátra hőkölt a durva hangtól, a kérdést meg még úgysem tudta hova rakni.

– S-s-senkivel.

– Ne hazudj! – förmedt rá a tanár. – Nem állsz ilyen szinten, hogy ezt te írtad volna. Azt hitted, nem fogom kiszúrni?

Tar szíve a torkába ugrott.

– N-n-nem hazudok. Tanárhoz járok, csak segített megírni.

– Vagy inkább lediktálta az egészet, nem?

– Nem diktálta le. – Tar hangja egyre könyörgőbbé vált, alig bírta visszatartani a könnyeit. – Csak kijavította, ami rossz.

– Nem szégyelled magad? Év eleje óta meg sem szólalsz, figyelmen kívül hagyod a felszólításaimat, most pedig nem csak csalsz, még szájalsz is? Takarodj a helyedre, és holnapra írd meg újra!