Szabadíts fel! /Befejezett/

20. fejezet

Tar

– Tar, ne félj, nem akarlak bántani – szólt szelídebben Téo, de Tar nem tudta abbahagyni a reszketést. Sosem látta még Téót ennyire ingerültnek, aki azzal fenyegette, hogy berúgja az ajtaját. Ezek után ne féljen tőle? Biztos ő is csak álarcot hord, elrejtve az igazi természetét.

– Mit akarsz? – kérdezte sírástól fojtott hangon. Eddig a fenyegetés miatt záporoztak a könnyei, most viszont ezt érezte a legkisebb gondjának. Mindent háttérbe szorított a rettegés. A szíve hevesen dübörgött, az ujjai jéghideggé váltak.

– Lent hagytad a telefonod... – Téo nagyot nyelt, nehezen beszélt. – Láttam az üzeneteket... és a videót.

Tar megsemmisült. A teljes erejével rásújtó félelem a múlté lett, helyére szégyen és mély fájdalom költözött. Hát ezért volt Téo dühös! Ő is csak egy ócska rongynak látja, aki bárkinek odaadja magát.

Tart nem tartotta meg a lába, a térde fájdalmasan ütődött a padlónak. Nem tudta visszanyelni a keserves zokogást. A kezébe temette az arcát, el akart tűnni Téo szeme elől.

– Undorító vagyok – préselte ki magából.

Parketta nyikorgott, és az orrába megnyugtató mandarin és zsálya illata férkőzött, ahogy Téo magához szorította. Tar megdermedt egy pillanatra. Mit művel Téo? Nem érdemlem meg. Megpróbálta eltolni magától a fiút, de az makacsul ragaszkodott hozzá. Addig szorította, amíg Tar fel nem adta. Zokogva belekapaszkodott Téo pólójába. Az ujjai belefehéredtek, úgy markolta.

– Ne mondj magadról ilyeneket! – suttogta Téo. – Bármit is állít a fenyegető, tudom... Tudom, hogy nem te akartad.

Néhány szó csupán. Néhány szó, Tarnak mégis a mindenséget jelentette. Feloldozást egy olyan teher alól, amit két éve hordoz. Az eddig feketére mázolt élete megtelt a reménység színeivel, ahogy Téo lenyúlt érte a gödör aljára.

– Semmi baj – csitítgatta Téo, miközben a hátát simogatta. – Itt vagyok neked.

– Sajnálom – szakadt ki Tarból. – Sajnálom...

– Mégis mit sajnálsz? Te nem tettél semmi rosszat.

Tar nehezen válaszolt, minden szónál levegő után kellett kapnia, mintha fuldokolna.

– Mindent... Csak teher vagyok a családomnak... Megbántottam P'Tharnt, és most újra bántanom kell... Nem tudom, mit csináljak...

Téo még jobban magához szorította.

– Előbb nyugodj meg, utána beszélünk.

Tar úgy kapaszkodott belé, mint az életbe. Amikor a betegsége miatt lázálomból ébredt, akkor is Téo karjában talált menedéket, ahogy most is. Nyugalom árasztotta el, mintha nem a múlt sebeit tépték volna fel.

Hosszú percek teltek el, mire abba tudta hagyni a sírást. A levegőt továbbra is szaporán vette, a tüdeje fájt, a torka égett. De egy leheletnyit könnyebb lett a lelke.

– Üljünk fel az ágyra – nógatta Téo, és felsegítette a földről.

– Az ajtót csukd be! Ha P'Tum hazaérne... – Még a gondolattól is rosszul lett, hogy meglátja a képeket, vagy meghallja, amit beszélnek.

Amíg Téo becsukta az ajtót, Tar leült az ágyra. A szíve a torkában dobogott, és a jéghideg ujjait tördelte. Bár Téo előtt kiderült a titka, ez csak egy szelete volt az igazságnak. És azt akarta, hogy a fiú mindent tudjon.

Megvárta, hogy Téo is odatelepedjen mellé, és félve ránézett. Szégyellte még mindig magát, ahogy belenézett a kék szempárba.

– Szeretném elmondani, mi történt, de előbb ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. P'Tumnak sem!