Szabadíts fel! /Befejezett/

2. fejezet

Tar

– P'Tum! – futott le Tar a lépcsőn. Az utolsó fokon kis híján le is esett a sietségben.

Tum felugrott a tévé elől.

– Mi a baj, Tar?

– Elhagytam a kulcsaimat – hadarta rémülten. – Amikor kipakoltam a táskámat, feltűnt, hogy nincsenek meg, és tudom, hogy ott kellene lenniük. Mindig ott tartom.

– A kulcsaidat? – kérdezett vissza Tum kimérten. – A ház kulcsait?

Tar szégyenteljesen a padlót bámulta, érezte, elvörösödik a füle. Hogy mondhatna igent, amikor látszólag a bátyja mindjárt agyvérzést kap?

Tum idegesen beletúrt a hajába.

– Van ötleted, hol eshetett ki?

– Gondolom, az iskolában – vont vállat Tar. – Valamelyik órán kiránthattam a tanszereimmel.

– Vedd a cipőd, hozom a kocsi kulcsot.

Tar égő arccal és fájó szívvel az ajtóhoz sétált. Így is csak teher a családjának, erre most még plusz gondot csinál Tumnak. Kész csődtömeg.

– Sajnálom – suttogta a földön ülve, a cipőjét húzva, amikor a bátyja odaért. – Bár meg se születtem volna...

– Tar! – kiáltott fel Tum, és térdre rogyott előtte. – Ne merj ilyet mondani! Mégis hogyan gondolhatsz ilyeneket?

Tar könnyes tekintettel pillantott fel a bátyjára.

– Csak a baj van velem. Hogy ne gondolnám így?

Tum letörölte a könnyeket az arcáról.

– Bárkivel előfordulhat, hogy elhagy valamit. Megtaláljuk, jó? Ne emészd magad!

Tar szipogva feltérdelt, és megölelte a bátyját. Régebben nem lehetett érzelmes testvérpárnak nevezni őket, olyanok voltak, mint minden más testvér – ölték egymást. Már amikor Tum nem nevelgette – a szüleik rengeteget dolgoznak a mai napig, sokszor csak ketten vannak egymásnak –, Tar kisebb korában sokszor a bátyjára szorult. De most szüksége volt a másikra, testközelből kellett éreznie a testvéri szeretetet és gondoskodást.

Tum megpaskolta a hátát.

– Semmi baj – mormogta. – Megtaláljuk a kulcsokat, jó?

Tar elhúzódott, és aprót bólintott. Hinni akart a bátyjának.

Csendben tették meg az utat az iskolájáig, ahol a kora esti órán már szinte senki sem tartózkodott. Talán a takarító bujkálhatott csak valahol, és a portás ült a helyén.

– Hova adják le, ha találnak valamit? – kérdezte Tum.

– A portásnál.

Tar a testes férfi felé pillantott, aki szúrósan mustrálta őket a helyéről. Dús bajusz ült húsos szája felett, vizenyős szemébe belelógott zsíros haja. Az iskolások piszkálni szokták a kinézete miatt, Tar sem különösebben törődött vele régebben, mostanság viszont kirázza a hideg a látványától. Nem érzett elég erőt a lábában, hogy odamenjen.

Tum elsétált Tar mellett.

– Jó estét! Nem adták le az öcsém kulcsát?

A portás úgy mérte végig a hátul ácsorgó Tart, mintha egy bűnözőt szemlélne, majd mogorva képpel felvett a földről egy dobozt.

– Nesze – nyomta Tum kezébe. – Ezek a talált tárgyak.

Tar tett egy apró lépést a bátyja felé, de képtelen volt odaállni. A szíve hevesen dübörgött a mellkasában, és a portás tekintetétől alig bírt nyelni. Izzadt a tenyere és a háta, a vére a fülében pulzált. Semmi másra nem tudott koncentrálni a sötét szempáron kívül.