Szabadíts fel! /Befejezett/

13. fejezet

Tar

Tar az iskola udvarán írta a háziját, amíg Téóra várt. Kivételesen néhány perccel korábban véget ért az utolsó órája, és igyekezett elfoglalni magát, mintha csak szünet lenne. Még emlékezett, legutóbb mennyire kibukott, amikor Tum megírta neki, hogy késni fog. Pánikot kapott, és el kellett húzódnia egy üres folyosóra, hogy sírhasson. Ám amilyen szerencsés, ott is megzavarták. Technik volt az, az a fiú, akivel Téo múltkor beszélgetett. Úgyhogy fogta magát, és hazáig futott. Tum majdnem lekapta a tíz körméről, amiért szó nélkül hazament.

Most viszont igyekezett arra gondolni, milyen jó délután elébe néz, és nem arra összpontosítani, hol is van. Az udvaron csak nem történhet vele semmi.

Kellemes, hűvös szél lengedezett, Tar a matekpéldával küzdött éppen, amikor néhány osztálytársa haladt el a közelében.

– Mi az? Csak nem késik a fuvarja?

– Mégis milyen fennhéjázó, hogy folyton jönnek érte a menő autójukkal. Mintha másnak nem lehetne pénze!

– Néha láttam gyalog is elindulni. Lehet, már a családja is unja, hogy folyton a seggét cipelje.

– Ki tudja, hol volt abban az egy évben, amíg nem járt be. Azóta szóba se hajlandó állni senkivel. Kár volt visszajönnie!

Tar kezében megremegett a ceruza, a szája legörbült. Pontosan ismerték az osztálytársai – vagyis eddig ezt hitte –, de mint kiderült, semmit nem tudnak róla. Tényleg képesek azt feltételezni, hogy fennhéjázik, és azért nem áll szóba velük, mert feljebb valónak képzeli magát? Nem utazgatott ebben az egy évben, legfeljebb a poklot járta meg.

Mindenki utál...

– Sokat vártál rám? – A semmiből Téo ült oda mellé, mire Tar megugrott ijedtében. A szíve a torkában dobogott tovább. A másik látványától azonban rögtön megnyugodott, a szíve visszacsendesedett, a szája viszont újra legörbült. – Mi az? – kérdezte Téo. – Történt valami angolon?

Tarnak válaszolnia sem kellett, az osztálytársai tovább fecsegtek róla, amit jól hallhattak mindketten.

– Ki az a srác, aki most ült oda hozzá?

– Múltkor a bátyja helyett nem ő jött érte?

– Az egyetemistákat biztosan többre tartja, hogy helyettünk velük barátkozik.

– A motorja elég menő. Biztos a srác is az. Talán így akar ő is menő lenni, bár mióta visszajött, erre esélyt nem látok. Ahhoz előbb le kellene hoznia az orrát. Azt hiszi, bárki is kedvelni fogja, ha nem szólal meg? A szomorú arca senkit nem téveszt meg.

– Lehet, színésznek kellene mennem – jegyezte meg Tar keserűen. – Eléggé benézték, miért hallgatok.

Téo hátrafordult a háromfős társasághoz.

– Nincs életetek, hogy másokén csámcsogtok? – szólt oda nekik. – Szar lehet. – Meg sem várta a válaszukat, visszanézett Tarra. – Ne foglalkozz velük! Pletykáljanak, amit akarnak, ettől te nem leszel se több, se kevesebb. A saját jellemüket mutatja. Amúgy meg nem mindig lehet látni, ha valaki bajban van. Addig jó, amíg csak beszélnek rólad. De ha zaklatnak, szólj nyugodtan. Leverem őket. – Biztató mosollyal az arcán megveregette Tar vállát. – Mehetünk? Vár rád egy finom ebéd.

Tar szomorkásan elmosolyodott. Hiába töltötte meg a mellkasát melegség, amiért Téo kiállt mellette, az osztálytársai szavai olyanok voltak, mint tüske a bőr alatt. Észrevétlenül okoz hatalmas fájdalmat.