Szabadíts fel! /Befejezett/

8. fejezet

Tar

Tar mereven ült az iskolapadban, attól félt, ki fog ájulni onnan. Már csak pár perc volt hátra a becsengetésig, és még nem állt készen. Izzadt a tenyere, ahogy a fogalmazását szorongatta. Egyszerre állt meg az idő, és telt el túl gyorsan.

Amikor a tanár belépett a terembe, Tart rosszullét környékezte meg. Izzadság áztatta a hátát, és magában azért fohászkodott, felejtsék el. De hát miért lenne neki szerencséje? A tanár nyomban magához parancsolta az asztalához.

Tart mintha ólomsúlyok húzták volna lefelé, ahogy felállt, a lába reszketett. Otthon kellett volna maradnom...

Nem csak a keze, a papír vele együtt remegett, miközben átnyújtotta a tanárnak. A nő erősen édes parfümje megülte az orrát, felfordította a gyomrát. Mindjárt hányni fog.

A tegnapival ellentétben ma a tanár keze meg sem állt javítás közben. Szinte mindent áthúzott, megjegyzéseket írt oda. Több lett a piros a papíron, mint a kék.

– Holnapra újraírod – jelentette ki aztán.

Tar szíve hatalmasat dobbant.

– Tessék?

– Tegnap idehozol egy tökéletes fogalmazást, mintha a tied lenne, ma meg elém raksz valamit, amivel foglalkozhattál két percet? Örülj, amiért nem az igazgatóhoz küldelek.

Tar erre nem tudta, mit felelhetne. Ezúttal tényleg köze nem volt a fogalmazáshoz – bár így is több ideig tartott lemásolnia, mint két perc –, de előtte majd egy egész órán át szenvedett vele, és mindent, amit leírt, a saját gondolata volt. Téo csakis a nyelvtan helyességében segített neki. Akkor azért kellett újraírnia, mert túl jó, most meg azért, mert túl rossz? Senki mással nem írattatta újra!

– Miért nem mozdulsz? – förmedt rá a tanár. – Újabb hazugságon töröd a fejed? Menj a helyedre, látni sem akarlak!

Látni sem akarlak – visszhangzott Tar fejében. Megrohamozták az emlékek nem is olyan régről, közel egy évről, amikor még tükörbe se bírt nézni. Valahányszor megpillantotta a tükörképét, abban az undorító, szégyenteljes helyzetben látta viszont magát. Képtelen volt önmagára nézni, felfordult a gyomra saját magától. Nem csoda, hogy senki sem kedveli. Az ilyet, mint ő, nem lehet.

– Süket vagy? – csattant fel a tanár. – Kérvényt kell benyújtanom, hogy végre a helyedre menj? Mióta vesznek fel értelmi fogyatékosokat ide...? – Lemondóan a fejét csóválta.

Tar elvette a fogalmazását, és visszakullogott a helyére. Csak a szünetig bírja visszatartani a könnyeit, amikor el tud bújni valahová sírni...

***

Tar megtörölte könnyes arcát, és ránézett a telefonja kijelzőjére. Hamarosan kezdődik a francia, ideje összekaparnia magát, és bemenni a terembe. Várt néhány pillanatot, hogy ne látszódjon rajta a sírás, mielőtt előbújt az épület mögül. A szünet elején sikeresen talált egy olyan zugot, ahol a többiek nem cigiztek.

Az udvaron még javában zajlott az élet, ahogy sietős léptekkel keresztülvágott rajta. Semmi kedve nem volt emberekkel keveredni. Kettesével szedte a fokokat fel a másodikra, és meg sem állt volna a teremig. Ám amikor elhaladt a folyosó egyik padja mellett, feltűnt neki az egyik osztálytársa. A lány a francia könyv felett ült, és kétségbeesett arccal motyogott valamit. Tar megtorpant. Be akart rohanni a terembe, mégsem tudott szó nélkül elmenni. Visszafordult JJ-hez.

– Valami baj van?

A lány meglepetten pillantott fel.

– Öhm. – Megköszörülte a torkát. – Tudod, ma választja ki a tanár, kiket visz magával a versenyre. Kicsit ideges vagyok miatta...