Szabadíts fel! /Befejezett/

34. fejezet

Tar

Tar elvesztette az időérzékét, akár hosszú percekig, akár órákig magába roskadva sírdogált, mire összeszedte magát. A szíve még hasogatott, de már képes volt ésszerűen gondolkodni. Letörölte a könnyeit, és kilépett a szobából, hogy megkeresse Tumot, de azzal a lendülettel majdnem átesett az ajtaja előtt ücsörgő bátyján. Tum szeme vöröslött, mint aki Tarhoz hasonlóan sírt, a jöttére azonban felpattant.

– Tar!

Tar gondolkodás nélkül átölelte. Belekapaszkodott, mintha nélküle újra széthullhatna.

– Nem tudom tovább magamban tartani, el akarom mondani – fakadt ki. Már ezzel súly hullott le a mellkasáról.

Tum magához szorította, a hátát simogatta.

– Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – suttogta –, én mindig melletted állok.

Tar néhány pillanatig még erősen kapaszkodott a bátyjába, és hagyta, hogy a fiú közelsége megnyugtassa. Majd kiszakadt az ölelésből, mielőtt meggondolja magát, és a karjánál fogva behúzta Tumot a szobába. A bátyja elképedve nézte a rombolást, de nem szólt egy szót sem. Leült Tarral az ágyra, és minden figyelmét nekiszentelte.

Tar idegesen végignyalt kiszáradt ajkán. A torkát már most a szégyen marta.

– Nekem... nagyon nehéz erről beszélnem... Kérlek, ne szakíts félbe, hadd mondjam előbb végig!

Tum bólintott, Tarban viszont benne rekedt az összes szó. Egyszerre akarta kikiabálni minden fájdalmát, de félelem a bátyja reakciójától még mindig akadályozta. Hogy fog ezek után Tum ránézni? Rá fog egyáltalán nézni? Még mindig az öccsének fogja tartani?

Tum megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Nekem tényleg bármit elmondhatsz!

Olyan őszintén hangzott ez a pár szó, hogy Tar összeszedte magát. Mély levegőt vett, és kibökte:

– Megerőszakoltak.

Tum szeme tágra nyílt, úgy tűnt, hirtelen még levegőt is elfelejtett venni.

– Nem P'Tharn tette – folytatta Tar. Igyekezett közömbösen beszélni, csak elmondani Tumnak, mi történt, anélkül, hogy újraélné. – Lhong bérelt fel három férfit, hogy megtegye.

– Lhong? – lehelte elhűlten Tum.

– Szerelmes P'Tharnba, és bármit megtenne, hogy megszerezze... Felvette... – Tar nagyot nyelt, a szeme sarkában megint könnyek gyűltek. Hiába próbálkozott, az emlékek vasmarokkal kapaszkodtak belé, és könyörtelenül betódultak az elméjébe. – Felvette videóra... az egészet... – Megakadt, ismét nyelnie kellett, hogy folytatni tudja. – És azzal zsarolt, hogy maradjak távol P'Tharntól.

Tum szeme csillogott, szája megremegett, ahogy a szavakat formálta.

– Ez nem lehet igaz... – Aztán hallgatásba burkolózott, és csak nézett maga elé.

Tar bordáit szétfeszítette ez a csend. A hallgatás legalább olyan rossz volt, mintha Tum nem hinne neki, vagy elítélné.

Tum arcán legördült egy könnycsepp, miközben ránézett.

– Én... én nem tudom, mit mondhatnék. Ez... én ezt nem akarom elhinni... Tudtam, hogy valami történt, valami rossz, de ez... Miért nem szóltál előbb? Miért fojtottad magadba ennyi ideig?

Tar lehorgasztotta a fejét.

– Szégyelltem magam, és féltem, hogy azt hiszed, én is akartam.

– Hogy hihetted ezt?! A bátyád vagyok! Bennem soha, de soha ne kételkedj!