Szabadíts fel! /Befejezett/

6. fejezet

Matéo

Mire Matéo odaért Tumékhoz, Tar már az asztalnál ült az angol felett. Szomorú képpel bámulta a kinyitott könyvet, és valamit jegyzetelt belé. Szívszorító látványt nyújtott.

– Milyen szorgalmas vagy – jegyezte meg kedvesen Matéo, és odatelepedett mellé. – Hogy haladsz a házival?

Tar lerakta a ceruzáját, és bár Matéo felé fordult, a tekintetét leszegezte.

– Sajnálom, P' – suttogta. Ettől a bánatos hangtól csak még jobban megfájdult Matéo szíve. Noha a kapcsolatuk nem indult felhőtlenül, a korrepetálások alatt egészen más arcát látta Tarnak. Jobb szerette, amikor mosolygott.

– Mit sajnálsz?

– Hogy tegnap szó nélkül bezárkóztam a szobámba. Idejöttél korrepetálni, én meg... – Megakadt, de Matéo nem is hagyta, hogy befejezze.

– Spongyát rá. Mindenkinek lehet szar napja. Kiengesztelhetsz, ha ma angyalian tanulsz.

Tar Matéo elé tolta a könyvét.

– Elmagyaráznád ezt a részt? Nem értem.

Matéo elmosolyodott. Mindig jó érzés, ha valaki mer is kérdezni, nem csak végighallgatja az órát. Főleg, ha ez a valaki alig beszél.

Tar

Tar figyelmesen hallgatta Téo szavait, és már ettől a pár órától okosabbnak érezte magát. Sosem hitte volna, hogy egyszer örülni fog a korrepetálásnak – főleg az ő állapotában –, most mégis ez történt. Ez az érzés pedig minden alkalommal csak nőtt. Ahogy teltek a napok, hetek, úgy fogadta el egyre jobban Téót. De azért mindennek volt egy határa...

Tar kétségbeesetten kapaszkodott Tum karjába, miközben a bátyja igyekezett lefejteni magáról az ujjait.

– Tar, engedj el, kérlek! Muszáj mennem.

– Akkor mondd le P'Téót! – könyörgött Tar. Bár a fiú már egy hónapja korrepetálta őt, sosem maradtak teljesen kettesben, és Tarnak esze ágában sem volt ezen változtatni. Elfogadta, mint tanárát, de nem bízott benne.

– Már biztosan elindult, nem küldhetem vissza. Vezetés közben amúgy sem szokta felvenni a telefont.

Tar alig bírta visszanyelni a könnyeit, a szíve fájdalmasan dobogott a mellkasában. Már nehezen tartotta Tum karját, mégis rendületlenül csüngött rajta.

– P'Tum – suttogta a bátyja nevét.

– Mondd el akkor, mi a baj, Tar! Nem tudok segíteni, ha hallgatsz. Eddig szeretted Téo óráit. Mindig kettesben tanultatok. Most mi bajod vele?

– De eddig itt voltál a házban!

Tum értetlenül a homlokát ráncolta.

– Félsz tőle? De hát miért? Nincs semmi okod rá. Nevetséges, ahogy viselkedsz.

Tar keze erőtlenül lehanyatlott. Nevetséges, ahogy viselkedsz – visszhangzott a fülében. Az első könnycsepp legördült az arcán, és hátat fordított a bátyjának. Minek könyörögjön neki, ha nem érti meg? Nehéz lenne magyarázatok nélkül egyszerűen csak átéreznie, amit Tar érez? Erre még szíven is kell szúrnia?

– Tar! – kiáltott utána Tum, Tar azonban nem torpant meg. Felment a szobájába, és sírva leroskadt a szőnyegre. Kimondhatatlanul fájt neki, amiért Tum nem hallotta meg a néma kiáltását.

Kezét sajgó mellkasára szorította, ujjaival rámarkolt a pólójára, és hiába próbált levegőt venni, képtelen volt rá. A bordái feszültek, a torkából sípoló hang tört fel. Minél inkább akart hangtalanul sírni, annál nehezebben tudta elviselni. Kénytelen volt hangosan felzokogni, hogy lélegzethez jusson.