Szabadíts fel! /Befejezett/

9. fejezet

Tar

Tar ismét egy nehezebb időszakon ment keresztül. A napjai általában egyhangú szomorkodással és szorongással teltek, de időnként, ahogy most is, még rosszabbul érezte magát. Az iskolai tömeg fojtogatta, a diákok pillantása égetőbb volt, mint máskor, és az egyik szünetben kénytelen volt keresni egy eldugott helyet – az angol tanár rásegítése nélkül is –, mert nem bírta visszatartani a könnyeit. Hazafelé is szótlanul ült az anyósülésen, alig tudta tartani magát, és amint beléptek a lakásba, felrohant a szobájába, hogy kiadja magából, ami a lelkét nyomta.

– Tar, itt van Téo!

Tar maga sem tudja, mióta pityergett a szőnyegen ülve, amikor meghallotta Tum kiáltását. Megtörölte könnyes szemét, és átöltözött egy kényelmes, szürke rövidnadrágba és egy narancssárga pólóba – ezzel is az időt húzva, hogy megnyugodjon –, mielőtt lesétált a földszintre.

Odalent a két fiú éppen valamin nevetett, amikor megérkezett, de a jöttére rögtön elhallgattak.

– Minden rendben, Tar? – kérdezte Tum gyanakodva. Ezek szerint a kisírt szeme még jól látható, vagy ennyire az arcára van írva a szomorúság.

Tar bólintott.

A bátyja tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy nem hisz neki, bánatos pillantást váltott Téóval, de annyiban hagyta a dolgot.

– Magatokra hagylak titeket – mondta, és átvonult a nappaliba.

Tar letette az angol holmiját az asztalra, és odaült Téo mellé. Csütörtök óta várta, hogy visszajöjjön, most mégsem érezte, hogy túl boldog lenne tőle. Csak egyedül akart maradni a szobájában a nyomorával.

– Remélem, nem az angol miatt van ilyen gyászos képed – mondta Téo. – Elfogadta a tanár a fogalmazást? Nem jelentkeztél.

– Fintorgott, de elfogadta. Azt mondta, ennél jobbat úgysem tudok már írni, ő pedig nem fárasztja azzal magát, hogy a szörnyűségem olvassa. – Még most is mérhetetlen szégyent érzett, ahogy visszaemlékezett arra a pillanatra. Az egész osztály rajta nevetett.

Téo szeme kikerekedett.

– Ugye most csak ugratsz? Milyen szörnyűségről beszél!? Tök átlagos fogalmazás volt! A jót meg nem értékelte. Akkor meg mit akar? Nem fogadja el, mert jó, nem fogadja el, mert rossz. Hú, de kiakasztott most.

– Sajnálom, hogy miattam te is szívtál vele.

Téo legyintett.

– A lényeg, hogy elfogadta. Te se csüggedj. Hoztam neked valamit.

– Nekem? – döbbent meg Tar. Azt hitte, rosszul hall.

Téo azonban lenyúlt a táskájáért, és kihúzott belőle egy apró díszdobozt. Letette Tar elé.

– Franciaországból.

Tar tágra nyílt szemmel nézett a dobozkára. A zöldeskék csomagot fehér szalaggal kötötték át. Továbbra sem tudta elhinni, hogy ez az övé.

– Enyém? – ismételte meg.

– Igen – nevetett fel Téo. – Hoztam a bátyádnak is. Pont a kedvenc tanítványomat hagytam volna ki?

– Nem is tanítasz másokat.

– Azért vagy a kedvencem – vigyorgott Téo.

Tar a szemét forgatta erre, és közelebb húzta magához a dobozt. Hevesen dobogott a szíve, miközben leemelte a fedelét, majd ki is hagyott egy ütemet, amikor megpillantott benne egy közel hat-hét centi magas hógömböt, közepén az Eiffel-toronnyal. Ahogy a kezébe vette, nyomban jobb kedvre derült, a szája sarka önkéntelenül felfelé görbült. Egy éve senki sem ajándékozta meg, senki sem gondolt rá, hogy lehet, hogy valaki olyantól kap egy olyan csodálatos meglepetést, akitől a legkevésbé számítana rá?