Szabadíts fel! /Befejezett/

17. fejezet

Tar

Tar mellkasa még akkor is feszült, amikor megérkezett Téóhoz. Az angolóra emlékei súlyos teherként telepedtek rá. Elképzelni sem tudta, mit véthetett előző életében, hogy folytonos szenvedésre és megaláztatásra van ítélve, de semmi másra nem tudott gondolni. Mióta megszületett, nem tett semmi olyat, amivel ezt érdemelhetné. Ezt senki sem érdemelné.

Tum megvárta, amíg besétál a hatalmas kapun, Tar csak utána hallotta, hogy a kocsi elhajt. Nem is nézett hátra, egykedvűen sétált a megszokott ösvényen, fel a teraszra, be a házba, fel az emeletre.

– Nem tetszik ez az ábrázat – állapította meg Téo. Az ágyon fekve a telefonját nyomkodta, de Tar érkezésére az éjjeli szekrényre dobta a mobilját. – Ha jól sejtem, nem sikerült túl jól az angolfelelés.

Tar lerakta a táskáját az ágy mellé, és leült a szélére. Hányinger kerülgette, ahogy visszaemlékezett arra a megaláztatásra. Hiába tudta hibátlanul a szöveget, amint minden szempár rászegeződött, a világ összeomlott körülötte. Annak akár örülhetne, hogy legalább megbírt szólalni, de minden második mondatba belebukott, összekeverte a szavakat, szánalmas feleletet produkált. Az osztály rajta röhögött, a tanár vele kiabált. Rettenetes érzés volt ott állni.

– Nem akarok róla beszélni – motyogta.

– Annyit azért elárulsz, hogy mit mondott? Mármint emiatt nem fog megbuktatni, ugye?

Tar felsóhajtott.

– Azt mondta, ha a vizsgán is ilyen szánalmas leszek, még tíz év múlva is tizenkettedikben fogok ülni.

– Kedves – szívta a fogát Téo. – De legalább nem ezen múlik a vizsgád.

– Ejthetnénk a témát? – kérdezte Tar feszengve. Még pár szót ejtenek róla, és elsírja magát.

– Persze. Hoztál cuccot?

Tar furcsállva felvonta a szemöldökét.

– Miért ne hoztam volna angolt a korrepetálásra?

– Nem azt – nevetett Téo. – Tegnap nem azt beszéltük, hogy le akarsz rajzolni?

Tar lehunyta a szemét. Tegnap még valóban eltökélt szándéka volt, bármi is történik az órán, ma kényszeríti magát, hogy legalább egy kis részéhez visszataláljon a múltjából. Ám amint porig alázták a felelése után, minden akarata szertefoszlott. Csak túl szerette volna élni ezt a napot, mint minden más pocsék napot.

Kinyitotta a szemét, de nem nézett a másikra.

– Elfelejtettem – hazudta. – Az angol miatt teljesen kiment a fejemből.

– Tar... – Téo négykézláb odamászott hozzá, és leült mellé. – Tudod, hogy sosem kérdezek olyat, amit nem akarsz elmondani. Nem vájkálok semmiben, ami nem rám tartozik. De most muszáj megkérdeznem, mi a baj... Egész héten erre készültél, láttam rajtad. Nem felejtetted volna el csak úgy, és nem értem, miért mondasz le egy olyan dologról, amit szeretsz.

– Úgysem értheted – lehelte Tar. Nem értheti, hogy ilyen állapotban semmi jó nem születne a keze közt.

Téo félrehajtott fejjel mustrálta.

– Tudod, hogy anyám gyakran használ rajzterápiát, vagy hívják bárhogy is? Sok mindent meg lehet állapítani egy rajzból. Te művész vagy, rajzművész. Fejtegessem tovább, mire gondolok? Szerintem érted.

Tar meredten bámult a fiúra, a vére a fülében pulzált. Tudja! Bárhogy is, de Téo tud a rajzokról. Kiszáradt a szája.

– Ez nem egy vallatás – folytatta Téo. – Csak szerettem volna, hogy tudd, talán mégis megérthetem.