Glorioso Belle

◇46◇

Baron Williams

Zakatolt a szívem mikor felébredtem.
Oldalra néztem és őt kerestem.Mindig ezt csináltam....Egy éve folyamatosan ezt.
Mindig úgy aludtam el,hogy ez csak egy rossz álom....de nem.Ez nem az.Ez a kemény valóság.
A nyugtató néha segít.Néha pedig nem.
Mindennap kijárok hozzá és mindennap könyörgök,hogy bocsásson meg nekem.Bocsásson meg,hogy aznap egyedül ment az étterembe.Bocsásson meg,hogy nem voltam ott.Bocsásson meg,hogy nem tudtam megmenteni...pedig az egyetlen amire gondolhatott az volt...Az,hogy megmentsem.
Az egészért csak magam okolom.Magam okolom,hogy elvesztettem az egyetlen embert akit önzetlenül és feltétel nélkül szeretek.Akinek a hiánya elkezdett felemészteni.Harminchat éves vagyok.Nem a húszonegy éves feleségemnek kellett volna meghalnia,hanem nekem.Ő még nem is élt igazán mikor rátaláltam.Te sem éltél igazán mikor ő rád talált.Erre mit ad a világ...megölik az egyetlen kincsemet.Az egyetlenem.A mindenem.
Reggel bementem egy tárgyalásra majd az utam a virág boltba vezetett.Utána pedig....utána pedig hozzá.
Nehezen beszélek az érzelmeimről.Lud ebben jobb volt.Ludovica mindenben sokkal jobb volt.
Vörös rózsákat raktam a sírjára és a képet néztem.
-Olyan boldog voltál....annyira sajnálom....remélem,hogy valaha megbocsájtasz majd nekem azért amiért nem sikerült megmentselek.Minden erőmmel azon voltam,hogy megmentselek.Bocsáss meg!-néztem az égre és letöröltem a könnyeim.-Annyira szeretlek...és annyira hiányzól nekem Lud....nem tudod elképzelni...nem vagyok jól....nem vagyok boldog...szükségem van rád!-suttogtam.Nem akartam csak a saját kínom mondogatni.Így egy nagy sóhajt vettem.-Veronica mindennap az üdvözletét küldi.Ma is és képzeld az anyám is.Beszéltük,hogy Londonba költözünk.Most már New yorkban maradok.Örökké.Veled.
-Baron!-a hangra felkaptam a fejem.Steve közeledett.-Szia haver!Az irodában mondták,hogy itt vagy.-veregette meg a vállam.
-Szia Steve.
-Ezt Ludovicának hoztam.-mutatott a fehér rózsára.
-Köszönöm.-néztem rá.
-Ugyan.-helyezte a vázába.-Hogy vagy?
-Erre tudod a választ.
-Ugye tudod,hogy nem a te hibád,hogy meghalt?
-Ugyan Steve...Ludovica miattam került ekkora veszélybe.Buta voltam.Már rég Londonba kellett volna vigyem.De sok minden nem volt megfelelő...
-Baron!Könyörgöm...nem érted,hogy nem te vagy a hibás?Nagyobb biztonságban volt mint otthon a Santi családban.-bólintottam.-Este lesz egy rendezvény.Meghívtak engem.Egy alapítvány,valami női dolog.Fogalmam sincs.Pénzt gyűjtenek,hogy nőket gyógyítsanak meg akik küzdenek valami rendellenességgel a méhükben.-Stevere néztem.
-Ludovica is küzdött valamivel.Nem derült ki pontosan,hogy mi az.Kellett volna egy kisebb műtét....de félt ahogy én is.
-Kísérj el.Tudod...rád férne.
-Nem.De szeretnék egy nagyobb összeget adományozni.Ludovica is ezt tenné.A szívén viselné az ügyet.-hunytam be a szemem.
-Baron Williams.Gyere el.A feleséged is ezt kérné.Na gyerünk!Az irdoádon és a temetőn kívűl nem mész sehova.Itt az ideje.Nem bulizni megyünk.Ez csak egy fontos esemény.Szóval?-sóhajtottam és kinyitottam a szememet.
-Rendben.Legyen.Elmegyek.
Otthon az estére hamar elkészültem.Mikor ezzel megvoltam megnéztem a feleségem ruháit.Vajon mit venne fel.Azonnal megakadt a szemem a vörös ruháján.Szinte hallottam őt.
-Vörösben megyek Baron.Tudod miért?Mert a vér színe is az.
-Gyönyörű vagy a vörösben.-mosolyodtam el és beszívtam az illatot ami még megmaradt a ruháján.-Szeretlek.-súgtam.
-Szeretlek.
Az orvos is biztosan örültnek gondol.De nem érdekelt.Mindig beszéltem a feleségemhez.
Az eseményen sokan voltak.Persze én is adományoztam.A szívemen viseltem az ügyet.Ludovicának is gondjai voltak.Sok este volt mikor nem aludt,mert görcsölt.Fent voltam vele és mesét néztünk.Miden percben figyeltem a fájdalmaira.Nem hagytam,hogy egyedül élje meg ezeket.Mindenhol ott akartam vele lenni.Minden percben segíteni akartam neki.
Hallgattam ahogy orvosok beszélnek és bemutatják mik a tünetei egyes betegségeknek.
Érdekelt.Az esemény végén Stevet oda hívta az egyik orvos így én is vele mentem.
Az idős nő csak elmondta neki,hogy rá szavaz.
Aztán rám pillantott.
-Mr.Williams.Köszönjük,hogy adományozott.Nagyon sokat jelent.
-Ugyan.Ne köszönje.A szívemen viselem az ügyet.
-A felesége is jelen van?-mosolyodott el kedvesen.
-Sajnos a feleségem meghalt.Egy éve.
-Oh....Mr.Williams én...sajnálom.
-Semmi gond.
-Beteg lett?
-Nem.Elrabolták.-köszörültem meg a torkom és oldalra pillantottam.
Az este kínosan ért véget.
Nem zavartattam magam.Otthon már a feleségem párnáját öleltem.Bevettem egy altatót és vártam,hogy álmos legyek.
Ludovica parfümét mindig a párnára fújom és egész este azt szagolgatom.
Vannak pillanatok amikor csak félig alszom.Azt nagyon szeretem.Olyankor úgy érzem,mintha Ludovica testét ölelném.Bár mikor felkelek és nincs mellettem sírva fakadok.Igen egy harminchat éves pasi sír.
Az a helyzet,hogy én már nem ugyanaz vagyok aki voltam.Elvesztettem valamit....valamit ami túl fontos.
Abban sem voltam biztos,hogy sokáig életben maradok.
Mert egyben biztos voltam és az az volt,hogy nem akarok Ludovica nélkül életben maradni.Valahogy elaludtam.
-Steve!Hogy tehetted ezt?!
-Csak jót akartam....

Túl kedves vagyok,hogy ilyen gyorsan csak repkednek a részek.😆
Remélem ez is tetszett.Hamarosan jön a kövi is!
Sok puszi!🌸💞💞