Régi Barát (Mattheo Riddle ff.) [BEFEJEZETT]

40.

Az én szobám most festik, így a Nateét kaptam meg. Deja vu kapott el amint beléptem a szobába. Még mindig ugyan úgy állt, mint az utolsó alkalommal, mikor Nate itt volt.. Most ébredtem rá mennyire hiányzik.. Régen sok dolgot csak vele beszéltem meg, senki mással. Most sok mindent magamban tartok emiatt.. Istenem de hiányzik. Hiányzik a hangja, ahogy nevet, a mosolya, amikor egy lányt próbál felszedni, hiányzik az ölelése, ami mindig megnyugtat, ha szomorú vagyok, ha dühös..
Körbenéztem még egyszer. Az illata még mindig a párnáján van, a szekrényben még mindig ott vannak a ruhái. A szemeim könnybe lábadtak, mikor felidéztem az arcát..

~Hiányzol Nate..~ suttogtam és közben felvettem egy képet, amin ketten vagyunk rajta. Az utolsó közös nyarunk. Mind a ketten sárosak és vizesek voltunk.

<<Natettel a hátsó kertben hülyéskedtünk. Épp az újdonsült medencéből mászunk ki, mikor én elestem egy sártócsába. Természetesen az én kedves bátyám jól ki nevetett. Persze ezt meg is bosszultam. Amikor megkértem, hogy segítsen felállni, nemes egyszerűséggel belerántottam magam mellé a sárba.>>

Egy könny folyt végig az arcomon, egyenesen a képre. Egy darabig még néztem a képet, majd elmentem fürdeni és próbáltam aludni.

•Másnap reggel•

Este folyamatosan forgolódtam, így nem igazán sikerült aludnom. Mattheon gondolkoztam. Vajon mit csinálhat? Hiányzok neki? Megbánta amit tett?
Anyámon is rengeteget agyaltam. Mit fogok neki mondani? Egyáltalán meghallgat rendesen? Sajnos nem jutottam ezekkel a gondolatokkal sokra és azt vettem észre, hogy már virrad..

Fáradtan battyogtam le az étkezőbe, reménykedve hátha van valami étel az asztalon és kávé. Sok, sok kávé.

~Jó reggelt!~ mosolygott rám a nagyi fitten.

~Reggelt!~ ásítottam egy nagyot.

~Hogy aludtál az éjjel?~ egyből elő vettem a mű mosolyom.

~Jól.~ mosolyogtam a nagyira és leültem vele szembe.

~Biztos?~ kérdezett vissza kicsit aggódva. Tudom mire megy ki ez.. Tudja, hogy hazudok.

~Nem..~ vallottam be.~ Nem tudtam aludni se..~ öntöttem magamnak kávét.

~Csak nem hiányoznak a barátaid?~ érkezett meg nagyapa.

~Szia nagyapa!~ mosolyogtam rá őszintén, mire a férfi felém indult. Felálltam, majd mikor odeért megöleltem.

~Hogy vagy kincsem?~ ült le az asztalfőre.

~Jól vagyok.~ válaszoltam és beleittam a kávémba.

~Anyád engedi, hogy kávét igyál ilyen fiatalon?~ kérdezte a nagyapa, mire kicsit elkomorodtam.

~Anya nem tudja, hogy a lánya vagyok..~ válaszoltam szomorúan.

~Ez nem így van!~ fogta meg a nagymama a kezem, mire felcsillant a szemem. Talán visszatértek az emlékei.~ Bár még nem emlékszik, de attól a lánya vagy és tudja ő is.~ nyugtatott. A szemeim könnybe gyűltek és már csak arra vártak, mikor gördülgetnek le az arcomon.

~De nem ismer..~ szóltam szomorúan, mire a nagyszüleim összenéztek szomorúan.

~Inkább beszéljünk másról!~ mondta a nagyi és elhúzta a kezét.~ Mesélj a barátodról!~ mosolyodott el halványan, mire én félrenyeltem.