Leszek az ihleted {+18}

32.

Harvey:
Addig követem James távolodó alakját, amíg ki nem lép a falatozóból, miután elköszönt tőlünk. Sőt, végigvezetem a tekintetemmel, ahogy elsétál az autójához, majd beszáll abba. Látom, hogy miközben gyújtást ad rá, még bepillant az ablakon, felénk néz és biccent egyet, amikor kiszúrja, hogy őt nézem. Én is biccentek, de addig nem veszem le róla a szemem, amíg el nem hagyja a parkolót. Csak akkor tudunk megint lélegezni, amikor kihajt onnan. Csak akkor tűnik el a feszültség a levegőből, akkor lesz megint könnyebb a mellkasom.
Amikor visszanézek Eve-re, ő még mindig maga elé mered. Az asztalon pihennek a tasakok, amikben a DNS-teszthez szükséges minták vannak és ő azokat szorongatva szuggerálja őket, mintha máris megkaphatná az eredményt attól, ha elég sokáig nézi. Finoman megérintem a vállát, mire összerezdül.
- Megvagy? - kérdezem halkan, és próbálok rá koncentrálni, mert ha nem teszem, akkor a szívem darabokra törik attól, amilyen fájdalmat érzek a ténytől, hogy így kell őt látnom.
Eve összepréseli az ajkát, az állkapcsa megfeszül, miközben lassan rám néz és mereven bólint.
- Megvagyok - feleli szinte suttogva, de a tekintetéből mérhetetlen bizonytalanság árad. - Láttad? - kérdezi, mielőtt bármit mondhatnék a válaszára. - Azt, ahogy akkor reagált, amikor a szüleinkről beszélt? Ahogy a testtartása megváltozott, amikor az ap... - elharapja a mondatot és egy pillanatra hezitál, de végül korrigál - ...amikor Mr. Blake-ről beszélt?
A koncentráció, ami eddig segített, ezzel a mondattal törik össze, és vele együtt szakad meg a szívem. Az, ahogy hezitált, ahogy kijavította magát azelőtt, hogy befejezte volna a mondatot mindent elmond arról, hogy hogy van. Nem hívta apának, ahogy az én édesapámat sem szokta annak hívni. Persze, először a szüleinek hívta, de amint valóban a személyéről volt szó, már nem a saját apjaként tekintett rá. Mr. Blake és Mr. Jensen van. Eve teljesen egyedül érzi magát, mintha sehová sem tartozna igazán. Vagy legalábbis nem hiszi el, esetleg nem meri - szeretnék abban bízni, hogy ez a valóság, azok után, amit a garázsban mondott, mielőtt ide jöttünk - elhinni, hogy de. Hogy hozzánk tartozik. És a tekintete... az, ahogy lassan rám emeli és tele van a bizonytalansággal együtt mély fájdalommal is... teljesen megsemmisíti a szívemet. Legszívesebben most azonnal magamhoz ölelném és a feje búbját csókolgatva emlékeztetném rá, hogy hozzánk, hozzám tartozik, hogy nincs egyedül, de mivel nyilvános helyen vagyunk, ezt elvetem. Bár elméletben elég messze vagyunk az egyetemtől, ahhoz, hogy kis esély legyen egy ismerős felbukkanására, nem kockáztatok. Nem tehetjük, tudom jól, és ettől a hétvége gyönyörű emléke még jobban marni kezd belül.
- Láttam - nyögöm ki nagy nehezen, hatalmasat nyelve. - Igen, nekem is feltűnt. Te, mit gondolsz erről? - kérdezem, mert nem akarom én elsőnek kifejteni erről a véleményem.
Egyrészt, mert nem akarom, hogy azt higgye, esetleg befolyásolni akarom. Másrészt, meg mert nem biztos, hogy van olyan állapotban most, hogy az én finoman szólva is bizalmatlan véleményemet hallja azelőtt, hogy ő maga rendezni tudná a gondolatait ezzel kapcsolatban.
- Azt, hogy haza szeretnék menni - nyel nagyot, de aztán hozzáteszi: - Haza, a garázsba. A mi garázsunkba, veled. A karjaidban átbeszélni ezt.
A hangja megremeg, ahogy farkasszemet néz velem, én pedig ösztönösen az arcára simítok és finoman megcirógatom azt.
- Akkor menjünk - felelem, miközben ő a tenyerembe dönti a fejét. - De ne feledd mindazt, amit az indulásunk előtt beszéltünk, Eve. Képes vagy bízni és szeretni, hallod?
Szomorú, halvány mosoly jelenik meg a száján, a tekintete hasonló érzelmekkel vegyülve csillog, ahogy lassan biccent egyet.
- Hallom. És tudom. Hidd el, elég jó és egyre több bizonyítékom van erre, amikkel emlékeztetem magam - simít ő is az arcomra, s belecsókol a tenyerembe, mielőtt elválnánk egymástól, hogy mi is elhagyjuk a falatozót.
Nem hozzuk fel James szavait, vagy a testtartását újra az úton, de van valami, amit nem tudok magamban tartani. Az, ami apró darabokra törte a szívem, ahogy Eve kimondta.
- Korrigáltál - szólalok meg lassan, halkan és finoman, miközben kihajtok a falatozó parkolójából. - Elsőnek a szüleiteknek nevezted őket, de amikor azt kezdted el mondani, hogy James testtartása megváltozott, nem az apátoknak nevezted, hanem Mr. Blake-nek. Miért? - pillantok rá egy másodpercre és meglátom, ahogy Eve a körme melletti bőrt tépkedi, úgyhogy átnyúlok kettőnk között és a kezembe veszem az övét.
Néhány pillanatig habozik. Olyan, mint aki átgondolja a dolgot, azt, hogy hogyan fogalmazzon, hogy mit mondhat el. És én türelmesen várok, csak a kezét szorítom meg finoman, hogy jelezzem, itt vagyok, nem tud rosszat mondani és kivárok. Ő is megszorítja az én kezemet, éppen, mielőtt válaszolna.
- Mert nem tűnt helyesnek az apámnak nevezni - néz fel rám a fejét rázva. - Már a múltkor is éreztem, amikor találkoztam Jamesszel, hogy valami nem jó, amikor a szüleinkként hivatkozott rájuk. Persze, vérszerint elméletben az én szüleim is, de ahányszor ez a szó elhagyta a száját, előttem csak a te szüleid képe lebegett. Mr. és Mrs. Jensen azok, akik igazán szerettek, akik hozzám tettek valamit, akik neveltek, miután befogadtak. Még ha jó okuk is volt arra, hogy otthagytak az árvaháznál, a Blake szülők a nevemen kívül semmit sem adtak. Éppen ellenkezőleg, lemondtak rólam. És tudom, igen, tudom, hogy a te szüleidet sem hívom soha anyának és apának, de... - elcsuklik a hangja, de vesz egy nagy levegőt, hogy összeszedje magát, majd kiegyenesedik. - De akkor is ők azok, akik beugranak, ha azt mondja valaki, hogy a szüleim. Levi Blake csak egy férfi neve, akit sosem ismertem, akit néhány hete még azt sem tudtam, hogy létezett. És Layla Blake... bármennyire is tűnik csodálatos nőnek azok alapján, amiket James mesél, ő sem volt soha az életem része. Őt sem tudtam, hogy létezik, amíg James fel nem bukkant az életemben. És jó ok ide vagy oda... lemondtak rólam, csak rólam, pedig ha valakit tényleg szeretünk, akkor azért megharcolunk, de ők otthagytak és tizenhárom év alatt egyszer sem néztek felém. Nem tudom őket anyának és apának nevezni. Legalábbis most még biztosan nem.
Egy fél fokkal nyugodtabb leszek attól, hogy Eve a szüleimre másképp tekint, hogy ha meghallja a "szülő" szót, anya és apa arca ugrik be neki. De attól még a ténye annak, hogy talán úgy érzi, egyedül van, továbbra is szorítja a szívemet, ami minden dobbanással fájdalmat lök szét az egész testembe attól, hogy így kell őt látnom.
- Annyi időt adsz magadnak erre, amennyire csak szükséged van - nézek rá a pirosnál és megint megszorítom a kezét. - Ahogy arra is, hogy ha eljön a napja annak, hogy anyáékat a sajátodnak nevezd, ki tudd mondani. Ettől még a szeretetük, a családunk szeretete nem múlik el irányodba, nem hagyunk magadra, szeretném, ha ezt tudnád. - Mélyen a szemébe nézek, amiben először meglepettség, aztán mérhetetlen melegség és hála jelenik meg. Mint aki tudja, hogy miért mondom ezt és meglepődik azon, hogy ennyire figyeltem. Pedig szerintem a szíve mélyén már rég tudja, hogy így figyelek minden egyes szavára, gesztusára, lélegzetvételére. - Nem vagy egyedül, Eve, és amíg én lélegzem, soha nem is leszel.
Most már nem csak érzelmek, de könnyek is jelentkeznek gyönyörű sötétkék tekintetében, majd a következő pillanatban forrósággal teli mosoly terül szét az arcán, azzal együtt hajol az ajkaimra.
- Köszönöm - suttogja, amikor elválunk -, hogy emlékeztetsz minderre, amikor szükségem van rá. Elmondhatatlanul hálás vagyok a családodért és érted, Harvey. Egyszerűen csak hálás vagyok, hogy az életemben tudhatlak - simít az arcomra és még egy rövid csók erejéig megízlel, mielőtt a fejét a vállamra hajtaná, mielőtt zöldre vált a lámpa.
Küzdenem kell magammal ebben a percben. Szó szerint a nyelvemre kell harapnom, méghozzá olyan erősen, hogy kiserken a vérem, hogy ne mondjam el neki, hogy mennyire szeretem. Hogy teljesen ellopta a szívem és én minden porcikájába beleszerettem. Szeretném mindezt elmondani neki, de nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom erre, úgyhogy erővel kényszerítem magam rendre. És ő megkönnyíti a dolgom azzal, hogy mielőtt reagálhatnék neki az előbbi szavaira, megint megszólal, már a kezemet cirógatva, ami a combján pihen:
- Szerintem valamit titkol - közli, s egy pillanatra rákapom a tekintetem ettől, mielőtt megint az útnak szentelném a figyelmem. Valószínűleg érzi a hirtelen mozdulatom, mert magától folytatja. - James. Azt kérdezted, hogy mit gondolok arról, hogy megváltozott a testtartása. Ezt. Hogy valamit titkol. Csak azt nem tudom, hogy mi lehet az. Mindaz, amit lefestett, az a cukormáz, amit a szüleink köré vont, mintha repedezne, ha Mr. Blake-ről van szó. Nem tudom, hogy miért, sem azt, hogy csak ebben szépített-e, de szerintem valami nem stimmel a sztorijával és ez nem könnyíti meg a dolgom azzal kapcsolatban, hogy bízzak benne.
Én is így gondolom, de ennek ellenére a másik oldalon is érvelek egy kicsit, mert nem akarom, hogy Eve teljesen kikészüljön a benne dúló kérdésektől. Tudom, hogy mennyire nem szereti elveszíteni a kontrollt, hogy hogy megrémiszti, ha bizonytalan, ha nem tud valamit. Nincs szüksége arra, hogy ez feleméssze belülről.
- Szerintem is titkol valamit - ismerem be. - Viszont voltak dolgok, amikben meg teljesen őszintének tűnt. És az sem rázta meg, hogy te magad akarod intézni a DNS-teszteket.
- Hogy őszinte legyek, abban szinte egyáltalán nem kételkedem már, hogy a testvérem. Túlságosan hasonlítunk egymásra ahhoz, hogy egy idegen legyen. Ettől függetlenül akarom a tesztet, mert biztosra akarok menni, de a külső jegyeink, a hasonlóságok... túlságosan látszik. Nem ez az, ami elbizonytalanít. A szavai azok, amik kételyeket ébresztenek bennem. Bár, ahogy a te kérdésedre reagált arról, hogy mit keresett a buliban a múltkor, pont őszintének tűnt.
- Igen, tényleg elég jól reagált rá - húzom el a számat. - Bár akkor is neki kellett volna felhoznia azt az egészet. Még ha tegyük fel, értem is, hogy miért habozott ezt tenni. Mindenesetre, holnap beszélek Cooperrel, ha megengeded. Csak, hogy biztosan tudjuk, hogy őszinte volt. Le szeretném ellenőrizni, amit mondott, de csakis a te engedélyeddel - nézek le rá, s most ő az, aki felkapja a fejét.
- Komolyan megtennéd?
- Nem is értem a kérdést - rázom meg a fejem, amitől mintha oldódni kezdene, küld felém egy mosolyt. - Még jó, hogy megtenném, kicsim. Tudni akarom, hogy őszinte-e, hogy biztonságban vagy a közelében.
- Én... - elharapja a mondatot, mintha most ő küzdene úgy maga ellen, ahogy én küzdöttem az előbb magammal.
A pulzusom felgyorsul a ténytől, hogy talán ő is azt akarta mondani, amit én neki és a testemben olyan forróság robban szét, hogy egy kicsit le kell engednem az ablakot.
- Nem kell semmit sem mondanod - fogom az állát a kezembe egy újabb pirosnál és ezúttal én lopok tőle egy finom csókot. - Csak add meg az engedélyt, kis titkom, és én cserébe a világot adom, benne a biztonsággal, amit mindennél jobban neked akarok.
- Már megadod - suttogja. - Te vagy a biztonságom. Ha én a titkod vagyok, akkor te az én biztonságom.
- Akkor megengeded, hogy megkérdezzem Coopert? - döntöm a homlokom az övének, mire nagyot nyel és lassan biccent egyet.
- Igen, az nagyon sokat segítene - feleli, mielőtt visszahajtaná a fejét a vállamra.
Adok egy puszit a feje búbjára, mielőtt tovább terelném a beszélgetést.
- Amikor az édesanyjáról beszélt, akkor is őszintének tűnt - szólalok meg, amikor megint elindulok, pár perc csönd után. - Az a szeretet, ami a szeméből sugárzott, nem hiszem, hogy megjátszható lenne. Hacsak nem nagyon profi színész - teszem hozzá, mert azért a tévé képernyőjén naponta látni megjátszott szeretetet és szerelmet, amikre utána a rajongók azt hiszik, hogy igaziak, amíg ki nem derül, hogy teljes mértékben a szerepnek szól.
- Igen, az nekem is feltűnt - kezdi cirógatni a kézfejemet gyöngéden. - Bármilyen is lehetett Mrs. Blake, az biztos, hogy James nagyon szerette őt. Amikor mesélte, hogy minden este mesét olvasott neki lefekvés előtt és szorosan átölelte, mielőtt elhagyta a szobáját egy kicsit a szívemig hatolt - vallja be és hallom a halk, reszketeg sóhajt, ami kiszakad belőle, miközben jobban hozzám bújik. - Eszembe jutott, hogy az otthonban töltött estéknél hányszor kívántam azt, hogy bár lenne egy anyukám és egy apukám, akik jóéjt puszival búcsúznak el, miután századszorra is felolvasták a kedvenc mesémet. Ha az otthonban nem is, később megkaptam - pillant fel rám halvány mosollyal, majd ismét a vállamat használja párnának. - A szüleid képesek voltak minden este felolvasni ugyanazt a mesét, ha arra kértem őket, akár többször is.
Én is elmosolyodom, mert pontosan emlékszem erre. Kaylának és nekem is mindig felolvastak esténként, amíg elég idősek nem lettünk ahhoz, hogy ezt szépen lassan elhagyjuk. Mivel Eve később kapta meg ezt, így ő később is hagyta el, de szerintem anyáék egy cseppet sem bánták. Emlékszem, hogy miután nekem már nem olvastak fel, de Eve-nek igen, néha odalopództam az ajtajához és onnan hallgattam, ahogy apa századszorra is elmondja neki a Holle anyó meséjét, anya pedig felolvassa a mesekönyvünkből a kedvencét, A rendíthetetlen ólomkatonát.
- Igen, emlékszem - felelem és a mosolyom kiszélesedik. - Mindig ugyanazt a két mesét kérted tőlük. Ha apa volt bent nálad altatni, akkor a Holle anyót, ha pedig anya, akkor jött A rendíthetetlen ólomkatona.
Ma már sokadjára kapja fel a fejét rám, a döbbenet, ami kiül az arcára már vigyorrá változtatja a mosolyom.
- Honnan tudod? - kérdezi, s hiába figyelek az útra, a perifériámból látom, hogy az arcomat fürkészi, érzem is.
- Néha leültem az ajtód elé és hallgattam, ahogy mesélnek neked - vallom be, s a testemet elönti a nosztalgia. - Volt, hogy Kayla is csatlakozott hozzám.
Megint ott vagyok Eve pirosra festett szobájának ajtajánál, ügyelek rá, hogy ne csapjak zajt, hogy ne zavarjam meg sem őt, sem a szüleimet, majd pedig figyelek arra is, hogy hang nélkül jussak vissza a szobámba, hogy senki ne tudja, hogy ott voltam. Néha lebuktam. De nem anyáék előtt, hanem Kaylánál. És ilyenkor ő is mindig lekuporodott mellém, a fejét a vállamra hajtotta és együtt hallgattuk a meséket. Persze, amikor anya gyanakodni kezdett, Kayla tagadott. Valamiért szeretett volna úgy tenni egy időben, mintha már nagyon nagy lány lenne. Azt mondta, hogy ő már nem hallgat meséket, anya biztos, csak képzelte a tőlünk beszűrődő hangokat. De aztán egyszer rajtakaptak minket. Hosszú napunk volt, mind a ketten elfáradtunk, de ahogy anyáék együtt mentek be Eve-hez a szülinapja alkalmából és mind a két mesét elmondták neki, mi megint odamentünk és elaludtunk az ajtajában. Összebújva kuporogtunk az ajtóban és hangosan szuszogtunk. Apa bevitte Kaylát a szobájába, én pedig felébredtem a mozgásra. Emlékszem, hogy anyának milyen meleg, kissé önelégült mosoly ült az arcán és arra is, hogy utána még egy kicsit Kaylához is visszatért az elalvás előtti meseolvasás, amíg végül tényleg ki nem nőtt belőle. Hozzám már vissza nem tért, mert hülye tinédzser voltam, aki azt mondta, nem kell, de minden rossz nap után csatlakoztam a húgomhoz és hallgattam a szüleim megnyugtató hangját, amíg el nem hagytuk ezt a hagyományt. És minden egyes alkalommal úgy keltem fel Kayla ágyából, hogy bármilyen rossz is volt a napom, a holnap jobb lesz, mert az estét a szeretteimmel tölthettem. Arra is emlékszem, hogy hányszor pillantottam úton a szobámba Eve ajtaja felé és kívántam azt, hogy bár ő is velünk lett volna Kayla szobájában. Néha még a kezemet is ráfektettem az ajtóra és a homlokomat annak döntve kértem, hogy egy nap engedjen közel. Anya ilyenkor mindig puszit adott a fejem búbjára és azt mondta, hogy ha Eve nem is mutatja ki, a szíve mélyén szeret. Nem tudom, hogy ez akkor igaz volt-e, de azt igen, hogy a kívánságom beteljesült, hiszen itt ülök emellett a gyönyörű nő mellett, a combját simogatom, miközben ő az ujjaimmal játszik és olyan darabjait adta nekem, amiket senki másnak nem adott még korábban.
- Ezt még sosem mondta egyikőtök sem - feleli halkan, meglepetten. - Miért nem mondtátok nekem?
Az édes, kissé túlbuzgó és nagyon kíváncsi kérdéstől mélyről jövő nevetés tör fel belőlem, pedig nem hittem, hogy a Jamesszel történő találkozás után még ennyit fogok mosolyogni és nevetni.
- Egészen eddig sosem jött fel - vonom meg a vállam ártatlanul, miközben lehajtok a főútról és rákanyarodom az utcánkra. - Megjegyezném, nem is olyan régen még mindent megtettél azért, hogy a lehető legnagyobb ívben elkerülj - küldök felé jelentőségteljes pillantást, mire most ő néz rám ártatnanul.
- Nem hibáztathatsz emiatt - közli. - Különben is, az már a múlt, nem? Csak az számít, hogy most hol vagyunk. Szóval, miért nem mondtad az utóbbi időben? - vonja fel a szemöldökét szigorúan.
- Tényleg csak azért, mert eddig sosem volt olyan beszélgetés, aminek kapcsán ez feljött volna. Kayla meg szerintem nem merte. Te is tudod, hogy mennyire óvatosan kezeli az egész örökbefogadásos dolgot. Emlékszel, hogy mennyire meglepődtünk mindannyian a múltkor, amikor te magad hoztad fel az árvaházat? - kérdezem, mire lassan biccent egyet. - Kayla mindig fél, hogy esetleg megbánt, ha felhozza ezt, vagy bármit a kezdetekből, amikor hozzánk kerültél. Szerintem ezért sem említette neked, hogy olykor hallgatóztunk, csak hogy halljuk, ahogy anyáék olvasnak neked, te pedig édesen megköszönöd nekik minden egyes este.
- Ugye még áll az, hogy kettesben a garázsban maradunk annak ellenére is, hogy elmondtam, amit gondolok James meséjéről? - kérdezi váratlanul, amikor leparkolok a felhajtón, miután percekig hallgatva emésztette a szavaim.
Hirtelen nem értem, hogy ez honnan jött, de ettől függetlenül ösztönösen bólintok.
- Persze, de miért kérdezed?
- Mert ezek után még jobban örülnék, ha a karjaidban tudhatnál csak még egy kicsit, és Kaylát is szorosan meg kell ölelnem, ha hazaért - feleli és csak most, ahogy ránézek, látom, hogy a szemében megint ott csillognak a meghatott könnyek, elhomályosítják a melegséget.
- Addig maradunk a garázsban, ameddig csak akarod - ígérem, s miután biccent, majd bemegyünk, be is tartom az ígéretem.
Addig tartom Eve-et az ölelésemben, amíg teljesen meg nem nyugszik a mai érzelmi hullámvasút után és végül egyenletesen szuszogni nem kezd. Hagyom aludni, amíg meg nem hallom, hogy a két lakás megtelik élettel, veszélyeztetve a lebukásunkat.