Leszek az ihleted {+18}

30.

Eve:
- Szerinted hálátlan vagyok, amiért meg szeretném tudni, milyenek voltak a szüleim, hogy milyen a bátyám? Rossz ember vagyok emiatt? - kérdezem Harvey-t a kádban ülve, a kezével játszva.
Ez a kérdés azóta nyomaszt, hogy a bátyám felbukkant az életemben, de a múltkori délután után a mamáéknál, mindez még jobban bennem van. Mr. és Mrs. Jensen szó szerint megmentettek azzal, hogy örökbe fogadtak. Tizenhárom éves korom óta nevelnek, támogatnak és mindenben mellettem állnak, a nagyszüleim szintén, úgy tekintenek rám, mintha vér szerint is a család tagja lennék. Erre én nem elég, hogy Mr. és Mrs. Jensent nem tudom anyának és apának szólítani, de most még egy vadidegen szavára adva, aki elméletben a bátyám, a múltamban is kutakodni kezdek a vérszerinti szüleim után, akiknek én magam viszont nyilván nem kellettem, miután a világra kerültem. Az utóbbi egy hétben, ami az ebéd óta eltelt, elég erősen mardos belülről ez az érzés. Bűntudatom van, amit igyekszem lenyugtatni, de most csak úgy kibukott belőlem. Hallanom kell erről az egészről Harvey véleményét, tudnom kell, hogy számára ez fájó-e. Mert ha igen, akkor azonnal leállok. Még, ha a héten találkozóm is van megbeszélve Jamesszel. Lemondom, ha kell. Ha ezzel nem okozok fájdalmat Harvey-nak, akkor azonnal írok egy üzenetet Jamesnek, hogy visszavonok mindent és hagyjuk egymást békén.
Hosszú percek telnek el teljes csendben, ha nem érzeném Harvey karjait magam körül, azon is elgondolkodnék, hogy itt van-e egyáltalán. Hátrafordulok, hogy lássam az arcát, de Harvey még mindig csak csendben ül és döbbenten pislog. Ettől még a komoly téma ellenére is elmosolyodom.
- Ha tudtam volna, hogy egy egyszerű kérdéssel el tudlak némítani, akkor gyakrabban megtettem volna - cukkolom, mire végre Harvey magához tér.
- Nem is értem a kérdést - rázza meg a fejét hevesen, összevont szemöldökkel.
- Pedig tényleg elég egyszerű. Akarod, hogy elismételjem? - viccelődöm tovább, de valójában csak így akarom leplezni a zavarom, ami Harvey ennyire komoly tekintetétől keletkezett bennem.
Nem tudom eldönteni, hogy miért néz így és ez kezd kicsit kiborítani. A humor az egyetlen pajzs, ami mögé elbújhatok most.
- Kicsim - kezdi olyan gyöngéden, hogy a szívem beleremeg abba - neked tényleg megfordult a fejedben az, hogy ettől rossz ember lennél? - kérdezi olyan aggodalommal a szemében, ami a szívemig hatol.
Hatalmas gombóc nő a torkomban, ahogy megrohamoznak az érzések. A szemem is égni kezd, ami nem jó, mert egy ilyen csodálatos napot nem lenne szabad sírással zárni, vagy legalábbis elrontani, de nem tudok ellene tenni. Harvey az egyetlen ember, akivel erről beszélni tudok. A lányoknak még mindig nem mondtam el, hogy felbukkant a bátyám, főképp, mert nem tudom, hogy ez Kaylát, hogyan érintené. Mr. és Mrs. Jensen szintén nem lettek bevonva, mert nem akarok fájdalmat okozni nekik. Harvey-val viszont nem tudok bármikor ilyen meghitten beszélni, főleg nem erről a témáról. Így viszont, hogy egyedül cipelem ennek a terhét, jobban nyomaszt, mint azt szeretném. Most pedig, hogy beszélhetek róla, könnyek szöknek a szemembe.
- Igen, mert... - megremeg a hangom a rengeteg érzelemtől, így nagyot nyelek, hogy visszanyerjem felette az uralmam és eltüntessem a gombócot a tokromból. - Mert annyi mindent köszönhetek anyukádéknak. Családot kaptam, szeretetet, támogatást és így is nehezen megy a kötődés, erre felbukkan James és... - ez az a pont, amikor hiába küzdök ellene, elindul pár csepp könny a szememből.
Épp erőszakosan letörölném azokat, amikor Harvey finoman a két keze közé veszi az arcom és óvatosan letörli őket helyettem.
- Álltam a hétvégi ebédnél a mamáéknál, néztelek titeket és sok minden más mellett azt éreztem, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ide kerültem. Aztán másnap reggel feküdtem az ágyban és az járt a fejemben, hogy mennyire hálátlan vagyok, amiért én ennek ellenére ráharaptam James ajánlatára és tudni akarom, hogy milyenek voltak azok az emberek, akik letettek egy névtáblával egy kosárban az árvaház előtt, miután megszülettem - szakad ki belőlem egy reszketeg sóhaj, s a kezeim Harvey kezeire vezetem, amik még mindig az arcomon pihennek.
Beléjük kapaszkodom, mintha ebből erőt tudnék gyűjteni. Mintha így nem tudnék elsodródni mindabban, ami bennem van. Úgy is érzem, hogy Harvey érintése a horgony, ami nem hagy teljesen elveszni a háborgó érzelmeim tengerén, nem hagy szétcsúszni.
- Tudom, hogy mennyien kerülnek rossz helyre, hányan nem kapnak soha rendes, sőt, semmilyen családot, erre én megkaptam a jó családot, a csodálatos családot - helyesbítek - mégis kutatom az életemnek azt a szeletét, amit lehet, hogy nem is kellene bolygatni. És a múlt hét hétvége óta folyamatosan feljön bennem, hogy mennyire borzalmas vagyok ezért. Én...
- Minden vagy, csak borzalmas nem - szakít félbe Harvey és a hangja egyszerre gyöngéd és határozott. - Az, hogy fel akarod tárni a múltadat, hogy szeretnéd tudni, hogy milyenek voltak a szüleid, hogy miért mondtak le rólad és milyen a bátyád, teljesen normális. A te helyedben én is tudni akarnám. Mindenkinek joga van tudni, hogy honnan jött és ez alól te sem vagy kivétel, Eve - néz mélyen a szemembe. - Mióta hozzánk kerültél, mindenért annyira hálás voltál, mint egyetlen másik ember sem. Anyáék csomó tettéért sokkal hálásabb voltál, mint Kayla vagy én. Nem győzted megköszönni és minden apró gesztus után olyan fény csillogott a szemedben, amit soha, senki szemében nem láttam még. Sokkal jobb gyerekük voltál anyáéknak néha, mint mi. És tudom, hogy ha elmondanád a szüleimnek, hogy van lehetőséged megismerni a vérszerinti szüleidet, akkor ők is bátorítanának ebben, ők is úgy gondolnák, hogy ez jár neked. Egy percig sem kell rosszul érezned magad. Az, hogy megismered a múltad ezen részét, nem jelenti azt, hogy nem ragaszkodsz a mostanihoz, hogy nem tiszteled, szereted és áldod a mostanit. Még ha azt is hiszed, hogy nem tudsz szeretni - mosolyodik el halványan - én látom, hogy mennyire szereted a családunkat, hogy hogyan ragaszkodsz hozzánk, hogy mennyire fontos neked az, hogy velünk maradj. Nem vagy rossz ember attól, hogy felkutatod azt, ami eddig hiányzott - rázza meg a fejét, de egy pillanatra sem szakítja meg a szemkontaktust.
- Neked fájdalmat okoz az, hogy találkozom Jamesszel? Mert ha igen, akkor egy szavadba kerül és megszakítom vele az összes kontaktot - nyelek nagyot, mert a sírástól kiszáradt a torkom.
Harvey letörli az újabb könnyáradatot, de a kedves, együttérző, halvány mosoly nem tűnik el az arcáról és a szeméből áradó melegségből tudom, hogy nem csak megjátssza magát a kedvemért.
- Fájdalmat? Nem - feleli. - Annak viszont nem örülnék, ha kettesben kellene találkoznotok. Legalábbis addig semmiképp sem, amíg nem ad magyarázatot arra, hogy mit keresett a buliban és utána a kampuszon. Féltelek és nem akarom, hogy bajod essen. De ha sikerül bizonyítania, hogy tényleg a bátyád és meg tudja magyarázni a dolgot, akkor... nos, nem mondom, hogy azonnal a bizalmamba fogadom, de talán kevésbé foglak félteni vele kapcsolatban. Viszont egy csepp fájdalmat sem érzek amiatt, mert elfogadtad a felajánlását, miszerint elmondja a családod történetét. Ami azt illeti, hihetetlenül büszke vagyok rád, amiért elég bátor voltál ehhez.
- Nos... eddig a bátorságom sok mindenben nem mutatkozott meg. Amikor legutóbb találkoztam vele, képtelen voltam feltenni neki a kérdéseimet, amikor pedig legelőször találkoztunk, teljesen lesokkolt a ténnyel, hogy ő a bátyám és megtalált. És én sem bízom benne - vallom be. - Nem ismerem, nem tudom, milyen. Ha ki is derül, hogy tényleg a bátyám, akkor is időre lesz szükségem ahhoz, hogy bízni tudjak benne. De ha válaszokkal tud szolgálni, akkor az talán segíthet lezárni magamban egy csomó mindent. Lehet, hogy bennem is átalakulna néhány dolog. Lehet, hogy hatalmasat tévedek, de... szeretném tudni, hogy miért mondtak le rólam a szüleim, Harvey - szakad ki belőlem reszketeg sóhaj. - James azt mondta, hogy nem álltak jól anyagilag és úgy érezték, így teszik a legjobbat, de akkor miért vállaltak be? Ha véletlen gyerek voltam, akkor el is vetethettek volna, mégis megtartottak, aztán lemondtak rólam. Miért? És James miért maradhatott velük, ha én nem? Annyi kérdőjel van a fejemben és ezekre csak James tud válaszolni, de közben meg hihetetlenül félek. Talán mégsem vagyok olyan bátor, mint amilyennek te gondolsz engem - remeg meg a hangom megint, bár nagyon igyekszem nem hangosan zokogni.
Harvey megfogja a karom és óvatosan az ölelésébe húz. Olyan erősen ölel, mintha nem lenne holnap, mintha ez lenne az utolsó éjszakánk együtt. És mégsincs benne egy csepp kétségbeesés sem. Csak mély, őszinte, komoly támogatás. Nekem szánja az ölelést, így jelzi, hogy mellettem van, bármi lesz is ennek az egésznek a vége.
- Kicsim, te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek. Megküzdöttél az árvaház minden nehézségével, azzal, hogy egyszer vissza kellett kerülnöd oda, a rengeteg borzalommal, amit ott átéltél, majd egy teljesen új családdal, akikről semmit nem tudtál. Bekerültél egy olykor egyenesen őrült testvérpár közé - folytatja a felsorolást és belőlem a helyzet ellenére is kitör egy kis kacaj ez után a mondat után. - Teljesen a család része lettél, egy olyan családé, amit nem is ismertél előtte. A sok rossz ellenére visszajársz az árvaházba és segítesz az ottani gyerekeknek, hogy jobb legyen az ott töltött idejük. Folyamatosan új helyzetekbe keverted magad, sosem hátráltál meg a kihívások elől. Túlélted a gimit, miközben Kaylát és Maxet is te védted meg, megküzdöttél ezer idióta udvarlóval, majd az egyik legjobb tanulóként, ösztöndíjasként bekerültél az egyetemre, ahol azt tanulsz, ami mindig is az álmod volt. Világokat teremtesz meg és publikálsz, pedig annyi író van, aki fél kitenni a műveit. Te bevállaltad a nyilvánosságot, csodákat teszel a történeteidben és még egy idióta egyezségébe is belementél, pedig tudtad, hogy mekkora kockázatokkal járhat ez - ad puszit a fejem bújára és hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Annyira nem is idióta - nézek fel rá halvány mosollyal. - Tiltott gyümölcs, de nem idióta. Az én tiltott gyümölcsöm - simítok az arcára, mire Harvey megfogja a kezem és puszit nyom a tenyerembe, megint farkasszemet nézve vele.
- Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek - ismétli. - De normális, ha néha félsz. Bátornak lenni nem azt jelenti, hogy az ember sosem fél, hanem hogy a félelemmel szembenézve is meg meri tenni azt, ami másokat visszatartana.
- A legutóbbi találkozásunkkor ez nem sikerült - emlékeztetem. - Tele voltam kérdéssel, mégsem tettem fel őket, mert féltem a válaszoktól. Úgyhogy a kérdéseim továbbra is megválaszolatlanok maradtak.
- Nem azt mondtam, hogy sosem torpansz meg - ingatja meg a fejét, de a szeméből áradó melegség nem tűnik el. - Csak azt, hogy meg mered tenni azt, amit mások nem. Néha lehet, hogy meginogsz, de ez normális. Olykor mindenki elbizonytalanodik. De a legtöbben, miután elbizonytalanodnak, vissza is táncolnak. Te viszont nem ilyen vagy. Te ha meg is torpansz egy kicsit, utána mindig összeszeded magad és nekivágsz. Mit nekivágsz? Meg is csinálod, bármiről legyen is szó.
- Még te is? - kérdezem, de látom, hogy ezzel a kérdéssel összezavarom, így hozzáteszem: - Te is elbizonytalanodsz néha? Van, hogy meginogsz az új dolgokkal kapcsolatban?
- Persze, többször is, mint gondolnád - feleli annyira őszintén, hogy egy pillanatra komolyan ledöbbenek.
Harvey a legmagabiztosabb ember, akit ismerek. Láttam olykor bizonytalankodni, de ez annyira kevés alkalommal fordult elő, hogy a pontos szituációt is nehéz lenne visszaidézni. Előttem szinte mindig az a férfi volt, aki teljesen biztos magában. Persze átéltem már, hogy milyen, amikor megremeg. A bátyám felbukkanása a buliban komolyan kikészítette, de még akkor is annyira higgadtan kezelte a helyzetet, amennyire csak lehetett. És akkor sem magában ingott meg, hanem James személyét és szándékait illetően.
- Alig tudnék olyan helyzetet felidézni, amikor bizonytalannak láttalak - mondom ki hangosan is a gondolataimat, mire halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában.
- Persze, mert nem tudod, mi minden futott le az agyamban az egyezségünkkel kapcsolatban például.
- Nekem ott is elég magabiztosnak tűntél, amikor felbukkantál a szobámban - biccentem oldalra a fejem és ösztönösen fürkészni kezdem az arcát.
Tudom, hogy Harvey számára nem nehéz az érzéseiről beszélni, legyenek azok jók vagy rosszak, de mégis imádom, amikor egy kicsit megnyílik és sebezhető lesz azokkal kapcsolatban, mégpedig csak nekem. Nem azért szeretem ezt, mert ellene akarom fordítani, vagy mert addig sem én vagyok porondon, esetleg a hatalom miatt, amit az ilyen pillanatok a kezembe adnak. Azért szeretem, mert ilyenkor mindig egy újabb szegletét fedezem fel a lelkének. És én egyre jobban szeretek csatlakozni ahhoz, méghozzá teljes szívvel.
- Mire eljutottam oda, hogy beszélek veled, valóban az voltam. De előtte rengeteget vacilláltam - vallja be. - Amikor kiborultál a bulin, az rám is hatással volt. Komolyan aggódtam érted. Aztán elkezdtél a szokásosnál is jobban kerülni és nem tudtam, mit tegyek, csak azt, hogy segíteni akarok neked. Nem akartam még jobban eltávolodni - ingatja meg a fejét. - De tudtam, hogy ez az ötlet kockázatos, hogy talán még jobban kiboríthatlak vele, hiszen lássuk be, egy kicsit talán túlment egy határon - válik szélesebbé a mosolya és belőlem is kiszakad egy kis kacaj, ami nem hittem, hogy lehetséges az előbbi sírás után. - Viszont úgy voltam vele, hogy nincs mit veszítenem, mert amúgy is kerültél, én meg nem akartam, hogy még jobban kiborulj magányodban. Úgyhogy mire elértem hozzád, már tényleg magabiztos voltam és biztos a dologban is. De előtte sokat gondolkodtam rajta, rengeteget - teszi hozzá, majd mielőtt reagálhatnék, magától folytatja. - Azzal kapcsolatban is sokszor elbizonytalanodom, hogy jó ötlet-e visszamenni Troy anyukájához és húgához - vált teljesen komolyra. - Hogy nem szakítok-e fel újabb és újabb sebeket bennük, ahányszor csak megjelenek az ajtójukban. Amikor felbukkanok náluk, mindig nagyon örülnek nekem és ha a srácokkal együtt megyünk, mondjuk a haláluknak az évfordulóján, akkor Mrs. Monteznek, mintha erőt adna a jelenlétünk, komplett ebédekkel készül minden alkalommal, de közben meg folyamatosan az jár a fejemben, hogy talán hagynom kéne a dolgot. Hogy lehet, hogy neki és Kiarának, Troy húgának is könnyebb lenne, ha nem emlékeztetném őket folyton a veszteségükre és arra, hogy Troy hol is tarthatna most az életben, ha még élne. Aztán meglátom, ahogy Kiara csillogó szemekkel rohan felém mindig, hogy köszöntsön és abban bizonytalanodom el, hogy jó ötlet lenne-e félbehagyni a látogatásokat, hogy nem okozna-e nagyobb fájdalmat nekik az, hogy nem jövök többet. Ez az a téma, ami a legjobban megingat az életemben - meséli, s most én vagyok az, akinek a támogató szerepbe kell lépnie.
Közelebb csúszom Harvey-hoz és ezúttal én veszem a két kezem közé az ő arcát.
- Szerintem jól teszed, hogy látogatod őket - felelem teljesen őszintén. - Lehet, hogy van némi fájdalom a találkozásokban, de abból, amit most elmondtál, arra következtetek, hogy az nagyobb kárt okozna, ha többet nem mennél. Mrs. Montez elvesztette a fiát, ami borzalmas, Kiara a testvérét, te pedig egy nagyon jó barátod. Az, hogy osztozol a gyászukban, nekik is segít. Szinte biztos vagyok abban, hogy a te látogatásaid segítettek nekik annyira továbblépni, amennyire tovább lehet egy ilyen tragédia után. A múltkor azt mesélted, hogy Kiarának te segítettél a tanulásban, miután Troy meghalt és te mentél érte a suliba, amikor Mrs. Montez nem tudott időben elszabadulni a munkából. Meg hogy te segítettél a férfi munkákban a háznál, amiket Mrs. Montez nem tudott megcsinálni - emlékezem vissza a sátrazós randinkra, amikor mindezt megosztotta velem. - Segített nekik az, hogy jelen vagy. Hogy Taylor és Kevin is veled mennek minden évben és amikor úgy érzik, hogy ideje a látogatásnak. Tudom, hogy részben aggódnak érted emiatt, de biztos vagyok benne, hogy nekik is annyira fáj a dolog, mint neked. És az, hogy mai napig el szoktatok együtt menni Mrs. Montezék új házába, az mindannyiótoknak segít. Értem, hogy miért bizonytalanodsz el - simogatom az arcát gyöngéden - a te helyedben biztos, hogy bennem is lenne egy ilyen kétség, de ahogy én látom, ebben a helyzetben te adsz nekik erőt - küldök felé egy halvány mosolyt és minden szavamat teljesen komolyan is gondolom. - Ne mondj le erről, mert neked és nekik sem tenne jót - rázom meg a fejem. - Hagyd, hogy a szíved vezessen ebben - adok finom csókot a szájára, de nem azért, hogy eltereljem a gondolatait, vagy szexbe fordítsam ezt az egészet, hanem, hogy jelezzem neki, hogy itt vagyok neki és mellette maradok.
Hogy jelezzem azt, amit még magamnak is nehezen ismerek be: hogy napról napra egyre jobban szeretem.
- Tudod - dönti a homlokát az enyémnek, amikor elválunk - volt, hogy egy bizonytalan pillanatban nekem te adtál erőt, hogy ne álljak meg - néz mélyen a szemembe és az ajkaira visszaszökik az előbbi halvány, de annál szeretetteljesebb mosoly. - Emlékszel, amikor anyáék először vittek el minket abba a hiperszuper vízi kalandparkba, vagy mibe. Ahol az a rengeteg csúszda volt különböző méretben és extrémebbnél extrémebb stílusban - vezeti fel, mire kíváncsian várva a sztori végét bólintok. - Volt az a csúszda, ami szinte csak szabadesés volt. Baromi magasról indult és gyakorlatilag a medencéig zuhant az ember, annyira meredek volt. Kayla alapból azt mondta, hogy ő nem megy fel rá, mert sosem szerette az ilyeneket, de te is és én is ki akartuk próbálni. Viszont ahogy mentünk felfelé a lépcsőn és egyre magasabbra értünk, úgy lettem egyre bizonytalanabb a döntésemet illetően - vallja be.
- Akkor én is nagyon féltem. Emlékszem, hogy úgy a felénél megálltam és visszanéztem, hogy honnan jutottam fel odáig - emlékezem vissza mosolyogva.
- Igen, tény, hogy megtorpantál egy kicsit és mérlegelted a helyzetet. Én pedig felajánlottam, hogy lekísérlek, hogy nem kell felmennünk a tetejére. Egy részem nem akarta feladni, de egy másik nagyon remélte, hogy azt mondod, hogy menjünk vissza Kaylához, aki a medence szélénél várt minket - hallat egy édes, rekedtes nevetést, ami megsimogatja a dobhártyámat és libabőrt generál a testem minden pontján, hiába ülünk forró vízben. - Viszont te megráztad a fejed és kihúztad magad, majd azt mondtad, hogy ha már eddig eljutottál, biztos, hogy nem hátrálsz meg. Azt mondtad, hogy a félelmeink azért vannak, hogy legyőzzük őket és hogy éltél már meg ennél sokkal meredekebb helyzetet is. Aztán elindultál tovább felfelé és a vállad fölött hátra néztél rám, majd egy magabiztos mosolyt küldtél felém. Nekem elég volt ennyi ahhoz, hogy kövesselek. Akkora erőt sugároztál akkor, hogy teljesen kész voltam tőled - cirógatja az alsó ajkam gyöngéden. - Pontosan ezért tudom, hogy te sosem állsz meg véglegesen. Lehet, hogy megtorpansz, de sosem adod fel. Ha el is bizonytalanodsz, mindig emelt fővel viszed végül végig azt, amit a fejedbe vettél. És közben másoknak is példát mutatsz és erőt adsz. Ez a bátyáddal sem lesz máshogy - tér vissza az eredeti témánkhoz. - Le fogod tudni győzni a félelmeidet és fel fogod tudni tenni neki a kérdéseidet. Ettől pedig egy fikarcnyit sem leszel rossz ember. Jogod van tudni az igazat, Eve. És ha kicsit fájdalmas is lesz a végén, akkor ott leszek, hogy támogassalak, hogy ne légy egyedül a sötétben. Ha úgy érzed, hogy kész vagy megosztani anyákkal, vagy Kayláékkal, akkor abban is melletted leszek, de ha még nem érzed ezt, akkor ketten átjutunk mindenen, amit ez az egész hoz, rendben? Ha pedig pozitív lesz a vége, akkor veled együtt örülök majd neked és a kezed fogva nézem, ahogy mosolyogsz, miközben rendeződik benned a múltad egy darabja. Együtt átvészeljük, bármit hoz is ez az egész helyzet - ígéri, nekem pedig a szavaitól majdnem kicsúszik a számon, hogy hogyan érzek iránta, úgyhogy megint az ajkaira tapadok.
A nyakába kapaszkodva csókolom és közben ezerszer hálát adok az égnek, amiért Harvey nem mondott le rólam minden hülyeségem és defektem ellenére sem.