Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

A terjengő sötétség (1. fejezet)

     Őszintén szólva, kezdek megbolondulni.

     Van, hogy az emberek ezt csak úgy mondják. „Jajj, annyi a meló, hogy megbolondulok" – aztán a munkaidő felében csak Candy Crush-t nyomkodja. „Nem bírom tovább, ha még egyszer ilyet mond, szakítok Vele!" – és együtt van az illetővel még 3 évig. „Elég, ennyi volt, nem hallgatom tovább, hogy anyám így beszél velem! Ha ma is beszól, úgy istenesen kiosztom!" – és még a halálos ágyán sem mond Neki semmit (ami jól is van úgy, akkor már ne is tegye).

     De én most nem így érzem azt, hogy mindjárt megbolondulok. Van az az elemi rossz érzés, ami kapar belülről. Szabályosan érzed, hogy feszít, karmol, ki akar törni belőled. Fáj. Legszívesebben megütnél – jó esetben nem valakit, hanem – valamit és addig püfölnéd, amíg vagy a világ össze nem omlik, vagy a kezed törik ripityára. Nem vagyok egy agresszív ember, sőt. Tök nyugodt vagyok – valószínűleg a mentális állapotom miatt, de – az idő nagy részében az energiaszintem a béka segge alatt van, így gondolkodni sincs erőm, nem, hogy ilyen verjünk-szét-valamit életet élni.

     De ez most már túlmegy egy határon.

     Órák óta ülök itt és karnyújtásnyira van tőlem az összes problémám kulcsa. De, hogy a megoldása is ott van-e... fogalmam sincs. Ha tudnám, már lehet csináltam volna valamit. De az a sűrű ködként rám telepedő zavartság még reálisan gondolkodni sem enged.
Jelenleg nem zavar semmi jobban, mint az, hogy itt ülök ezen a nyomorult kanapén és minden mozdulatomra figyelnem kell, nehogy furcsa legyek. És ez a kamerák előtt csak rosszabb. A forgatások még hagyján, de az élő adások, a koncertek... az utóbbi hónapokban már közel álltam ahhoz, hogy ténylegesen elveszítsem a maradék józan eszemet.

     - Hé, Hyung – zökkentett ki a gondolataimból néhány ujj, ami a – hú, jelenleg meglehetően csontos, úgy tűnik az evésre sem figyeltem eléggé mostanában... - csuklómra kulcsolódott. Hamar beazonosítottam a kéz kilétét; nem volt nehéz rájöjjek a tetovált kézfej miatt.
Felemeltem a fejem és ránéztem Jungkook-ra.
     - Ha? – biccentettem a fejemmel felé, valami morgásszerűt kiadva magamból. Normálisan terveztem szólni Neki, csak épp... nem sikerült. A többiek nem figyeltek ránk, csak tovább beszélgettek viszonylag nagy hangerővel, hevesen gesztikulálva.
     - Kérlek, ne csináld – beszélt lágy hangon, majd elengedte a csuklóm és az ujjaimat ütögette meg lágyan az övéivel, amolyan „zongorázó" mozdulattal.

     Oh. Igen. Azt hittem már leszoktam róla, de úgy tűnik mégsem teljesen. Még gyakornok koromban halálosan rám parancsolt a cég, hogy ezt mielőbb hagyjam abba, mert „gusztustalan". Hát kösz, nem tudom, nálam a kényszeres cselekvések azért nem úgy működnek, hogy csak csettintésre leszokok róluk, szívesen megkérdezném Őket, hogy Nekik ez hogy menne. Mondjuk azt az alkoholista vadbarmot, hogy egyszer próbáljon már meg – nemes egyszerűséggel – nem inni. Mert ez ilyen nagyon egyszerű... ugyebár.
     - Kösz – biccentettem egy elismerőt Kook felé, majd kényszeresen kifeszítve az ujjaim simítottam a térdeimre a kezeim, hogy ne kaparásszam őket tovább. Eeegen, ha túl stresszes voltam, mindig ezt csináltam. A körmeim pengeélesek és nagyon könnyen tudom lekaszabolni a bőrt az ujjaim széléről ennek segítségével. Sikerült leszokjak róluk gyűrűkkel– azokat piszkáltam a saját ujjaim gyalázása helyett-, de most nincs rajtam egy sem.

     JK visszatért a többiek hallgatásához, de a kezét nem vette le még teljesen az enyémről, csak kis idővel később, de ez teljesen természetes volt. Eltartott egy darabig, hogy hozzászokjak ehhez a folyamatos fizikai kontaktushoz – én totál nem vagyok ilyen alapvetően – de így közel 10 év után, plusz gyakornokság... hát azért volt időm hozzászokni, valljuk be. Már fel sem tűnik. Vagy legalábbis... nem mindenkitől.