Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

Kábulatban (15. fejezet)

     Nagyon szaggatottan aludtam, folyamatosan felébredtem a fájdalmaim miatt. Ennek ellenére Jimin nyugalmat sugárzó közelsége valahogy mindig visszarángatott álomországba... de még ez sem tudott a végtelenségig így menni. Csak órákkal később jutott eszembe, hogy érdemes lenne bevegyek egy fájdalomcsillapítót, de nem akartam felkelni. Tudtam, hogyha megteszem megint annyira ki fogok zökkenni az alvásból, hogy csak akkor tudok majd újra elaludni, ha be is altatózom magamat...
Meg... jelenleg túl jól esik itt feküdni. És nagyon szeretném bemagyarázni magamnak, hogy nem a társaság miatt.

     De akárhogy is, egy idő után annyira elviselhetetlen lett a helyzet, hogy nem bírtam tovább.
Szabad kezemmel óvatosan megfogtam Jimin engem ölelő karját és magam mellé helyeztem – miközben olyan érzésem volt, mintha épp egy darabot szakítanék ki saját magamból. Szent ég, miért ilyen rossz érzés ez? Mintha visszautasítanám az ölelését, pedig eszemben sincs ezt megtenni. Most majdnem elkezdtem fejtegetni, hogy „azt soha nem tenném meg", de valószínűleg már jó néhányszor előfordult az évek alatt. Tekintve, hogy mennyire nem vagyok ölelgetős típus – Ő pedig mennyire az velem ellentétben, ahogy ezt már említettem.
De most ennek ellenére is... Hát szabályosan fájdalmas érzés volt. De mégis miért? Vagy ezerszer megölelt már életében...

     - Yoongi-ah...? – nyöszörgött fel a mellettem fekvő, miközben én lassan felültem. Na, félálomban már semmi Hyung?
     - Aludj csak – suttogtam halkan, hiszen nem szerettem volna felébreszteni Hobit, sem Őt kizökkenteni még ennél is jobban.
     - Hah...? – nyújtotta ki felém a kezét, de alig láttam belőle valamit a sötét miatt – Hova mész Hyung-ah...? Baj van? – kérdezte aggódva, ahogy próbálta ülésbe feltolni magát, de mivel még bőven félálomban volt, nem igazán sikerült neki.
     - Nem, mindjárt jövök – suttogtam, majd pedig lassan felkeltem az ágyról. Hallottam, ahogy nyüsszenve elnyúl, valószínűleg keresztbe-kasul a végtagjaival a párnák között, majd a takarójából nagy nehezen felemelt fejjel újra megszólal.
     - Siess vissza...

     Pfffftthah. Ha eddig nem is akartam volna, most már biztosan sietnék.
Halványan elmosolyodtam az apró kis megnyilvánulására, amit ha nem félálomban lett volna, nem is vagyok biztos, hogy így kimondott volna... és ha én sem lettem volna ilyen kimerült, valószínűleg én sem mosolyogtam volna a semmin önkénytelenül. Lassan kiléptem az ajtón és a Jin-nel közös szobánk felé vettem az irányt.
De... Igazából le is tojhatta volna, hogy mit csinálok. Erre fel nem, hogy aggódni kezdett, még azt is kifejezte, hogy vár vissza.

     Megráztam a fejemet kizökkentve magam a gondolatból - mondván, hogy már megint mi az isten történik az agyamban -, majd mezítláb becaplattam a hideg, üres szobába. Felkapcsoltam a villanyt – amire istentelenül hunyorogni kezdtem - és kinyitottam az íróasztalom fiókját. A vállamra kapott fájdalomcsillapítómat kerestem, amit még valamikor korábban írt fel az orvos ilyen esetekre. Ahogy söpörtem jobbra ballra az összehányt dolgokat a fiókomban (miközben majd megfagytam, hát nagyon jó ötlet volt papucs nélkül, félmeztelenül bejönni egy fűtetlen helységbe, gondolom mennyire nem fog ez a hideg most totálisan felébreszteni...) a kezem beleakadt egy dobozba. Azt hittem a gyógyszeresdobozom az, de nem. Egy cigisdobozt találtam.

     Hirtelen minden az agyamba villant, hogy mikorról maradt ez meg. Úgy dobtam vissza a fiókom mélyére, mintha tűz égette volna a kezemet. Na nem, ezt most biztos, hogy nem.
     - Nem volt elég bajom eddig is... - morogtam csak úgy magamnak és az elmémbe ugró gondolatoknak, ahogy végül csak megtaláltam amit kerestem. Kiszedtem egy szem gyógyszert a kis hengeralakú műanyag tégelyből, majd újra visszahánytam a maradékot a fiókomba. Eh, valamikor rendet kéne rakjak, de ha ahhoz a cigisdobozhoz hasonló meglepetésekben lesz még itt részem, akkor inkább el sem gondolkodom ezen...
Mondjuk az is rejtély, hogy ezt a fiókot hogy nem túrtam fel már időtlen idők óta.
Gondolom például tudat alatt pont emiatt.