Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

Feltépett lakatok (30. fejezet)

((Írói megjegyzés: Ebben a részben is megjelenik a terapeutával való beszélgetés. Viszont fontosnak tartom kiemelni – annak ellenére, hogy egyértelmű azért valahol -, hogy nem vagyok szakember. Érdekel a pszichológia, és magamra is szedtem már valamennyi tudást ezzel kapcsolatban, de messze állok valakitől, aki egyetemet végzett a témában. Szóval ne vegyétek készpénznek a következtetéseket, amik levonódnak majd a szakember szemszögéből, nyilván ez egy fikció – annak ellenére, hogy igyekszem a tőlem telhető leginkább valósághűre megírni, a legjobb tudásom szerint.

Jó olvasást!))

     - Yoongi hyung, várj egy pillanatot kérlek! – hallottam meg magam mögül, mire kirázott a hideg. Jézusom. PTSD-m lett ettől a megszólítástól úgy érzem a vezetőséggel való beszélgetés óta...
Valószínűleg ez látszódhatott is rajtam, mert kissé megrezzenve torpantam meg a folyosón. Na meg abból is következtettem erre, hogy Jimin is kicsit visszafogottabban folytatta, miután utolért az utánam való szaladásából az edzés után.
     - Oh, bocsi – mondta, miután mellém ért. Eközben a többiek fáradtan elhaladtak mellettünk, tekintve, hogy mi megálltunk a folyosó közepén – Csak azt akartam kérdezni, hogy tudunk-e beszélni a Tony Montana-ról esetleg ma – dobta fel a dolgot kicsit tördelve az ujjait.

     Csak sóhajtottam.
Napok óta húzom már ezt.
De egyszerűen képtelen vagyok rá.
     - Ne haragudj, de most hulla fáradt vagyok – döntöttem a fejem kicsit a mellettem lévő hideg falnak, ahogy lehunytam a szemeim.
     - Hyung, minden nap ezt mondod – sóhajtotta halkan – Ha így haladunk, nem fogjuk tudni begyakorolni a koncertig.

     És milyen igaza van - már megint.
Az a bizonyos beszélgetéssel Bang Si-hyuk-al és a menedzserekkel... egy rohadt mukkot sem szóltam Jiminnek arról, ami ott történt azon kívül, hogy a vezetőség indítványozta azt, hogy előadjuk az említett számot közösen. Ennyi. Még arra a kérdésére is kitérő választ adtam, hogy de mégis miért, Ő nem rapper. Semmit sem mondtam a tényen kívül, hogy Vele kell előadjam. Pedig azóta már pár nap próbákkal teli szenvedésen túl vagyunk, holnap pedig még Run BTS! forgatás is lesz. És ha Jimin-t be akarom avatni abba, hogy mit tervez velünk, vagy a „kapcsolatunkkal" csinálni a cég, akkor itt az ideje ezt elmondani Neki. De... még arra sem vettem rá magam, hogy a Tony Montana-t elkezdjük gyakorolni...

     És nem, nem azért, mert irigy vagyok a saját számomra (már csak azért sem, mert alapvetően is megszólal benne rajtam kívül más, csak az eredeti verzióban Yankie, viszont most az Ő részére kell „betanítsam" Jimin-t), hanem, mert semmi kedvem ehhez. És nem, nem vagyok lusta, a munkámmal kapcsolatban sosem vagyok az. Egyszerűen csak... nem akarom ezt. Imádok Vele fellépni, imádok Vele mindent csinálni, de nem úgy, hogy annak a cég ilyen hátszelet, vagy mellékízt akar adni. Ami... merőben más szempontból zavar engem, mint amit feltételezni lehetne első blikkre. Ezt pedig hátha ma sikerül majd kibeszéljem magamból...
(Spoiler: Magamat ismerve úgysem így lesz.)

     - Ma késő délután időpontom van a pszichiáteremhez – nyitottam ki a szemeim, ahogy rá pillantottam – Oda is kb. alva fogok elmenni ez az edzés után szerintem.
     - Yoongi...- szólított meg a „Hyung" elhagyásával a korábban megbeszéltek szerint, hisz a többiek már nem voltak körülöttünk, ami kissé azért megmelengette a lelkem - Közeledik a koncert...
     - Tudom... – sóhajtottam – Oké.... Holnap délután? – adtam be a derekam.
     - Esetleg ma este? – próbálkozott be még egyszer.
Kiszakadt belőlem egy lemondó sóhaj. Baszki, hogy a tökömbe tud valaki ezeknek a szemeknek nemet mondani???...
     - Holnap reggel...? – dobtam be egy újabb lehetőséget még utoljára, mire elnevette magát.
     - Te, meg a koránkelés – legyintett nevetve.
     - Hé, miről beszélsz, mindig felkelek, ha muszáj.
     - Hát igen, ha muszáj – emelte ki hanglejtésével az utolsó két szót.
     - Így van, de ha megbeszéljük, akkor az onnantól muszájnak számít – válaszoltam kicsit értetlenül.
     - Igen? – kuncogott.
     - Most miért nézel így?
     - Mi volt múltkor, amikor Jin megkért, hogy kelj fel időben? Amikor fel akar porszívózni a szobátokban, mert tudta, hogy nap közben nem lesz ideje... – nevetett a falnak dőlve.
     - ...Az mindegy, utána megcsináltam helyette... - fontam keresztbe a karjaim a mellkasom előtt.