Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

Álarcok (6. fejezet)

     - Jajj hát ugyan menjetek már innen! – panaszkodtam felháborodva, miközben a fejem ingattam és próbáltam kitaszigálni a stúdió ajtaján a két legkisebb tagot.
     - De Hyung, itt akarunk maradni! – reagált Jungkook, miközben az ajtóban állva mellette V erőteljesen bólogatott a szavaira.
Lemondó sóhaj szakadt ki a tüdőmből a tiltakozásra, hisz már nem az első alkalommal próbáltam meg kirakni őket a helységből ezen a ponton. Hát nem hiszem el, néha rosszabbak, mint két éhes pióca... Én pedig türelmetlenebb, mint egy éhező farkaskölyök, de az most nem számít.
     - Na hát ez engem pont hót nem érdekel – fordítottam hátat Nekik lemondóan, majd lustán lehuppantam a fal mellett lévő kanapéra. Összefontam karjaim a mellkasom előtt, majd fáradtan figyeltem tovább a két díszpintyet. Én komolyan úgy érzem, hogy már mindent megpróbáltam az elmúlt negyedórában... Kezdem ténylegesen feladni.
     - Jiminnel akarunk live-olni~! A múltkorit is hogy szerették az Army-k... - panaszkodott Taehyung.

Erre felhúztam a fél szemöldököm.
     - Ja ez biztos jó ötlet lenne, miután a legutóbbi alkalommal is percenként 10 darab márkanevet kimondtatok, akikkel nincs szerződéses együttműködésünk. Mindezt több millió ember előtt. Nem emlékeztek rá, hogy mekkora balhét csapott ebből a cég? – sóhajtottam majd a háttámlára ejtettem a fejem és most már a szemeim is behunytam. Azért az... elég felelőtlen volt és ezt Ők is tudják. A cég eléggé megdorgálta Őket akkor és egy ideig elég szigorú szabályokat állítottak fel büntetésképp a megosztható tartalmakkal kapcsolatban. De annak már jó ideje – nem is véletlen, hogy csak ennyi idő után jutott ez újra eszükbe. Az tényleg elég kaotikus volt. Nekem pedig az energiaszintem így is a béka segge alatt van, és még velük kell veszekedjek. Csak egy nyugodt órácskát akartam eltölteni a félhomályban...
Nyugodtat, bár az igaz, hogy nem egyedül.

     - Hyungnak igaza van... - kelt védelmemre végre Jimin, aki eddig fel-le járkált az ablak előtt, hogy a telefonjának egy megfelelő helyet találjon a liveoláshoz; mind szög, fény és támaszték szempontból is - De azért az tagadhatatlan, hogy vicces volt... - kezdett el nevetni – Főleg, amikor Tae-...
     - Ah, igen – nevetett közbevágva Jungkook ahogy beljebb lépett Jimin stúdiójába, majd V is csatlakozott hozzájuk és pár pillanat alatt már kezdték is túlharsogni az egész emeletet. Jiminnek – ahogy az lenni is szokott - lassan össze-össze csukladoztak a térdei a nevetés közben. Én nem értem, hogy miért vagy hogyan, de esküszik rá, hogy nem direkt csinálja ezt. Valahogy mégis olyan különleges kapcsolata alakult ki az évek alatt a padlóval, hogy külön fanfiction-öket lehetne írni rá. Állandóan leesik a székekről a padlóra, random elesik és elfekszik a földön és minden ilyen interakció közül a legikonikusabb; ahogy a legkisebb nevetés hullámtól is mintha csak a gravitáció erősödne fel körülötte és ezáltal exponenciális gyorsulással közeledik a padló felé. De most még mielőtt a parkettán való szétkenődés végső stádiumába lépett volna; újra közbeavatkoztam.

      - Ááááá! – kiáltottam fel játszott fájdalommal a hangomban és a fülemre szorítottam a kezeim, mire egy pillanatra mind rám figyeltek és abbahagyták a nevetésükben egymásra való dülöngélést – Nem, nem, nem, elég volt ma már, amikor Jin Hyung-al vitatkoztál, azóta is be van repedve a dobhártyám! – szóltam most Jungkook-hoz, miközben a tenyereim ütögettem óvatosan a füleimre. El se hinné az ember, hogy mennyire gyilkos kombó összerakni a legidősebbet a legfiatalabbal... Kínozni lehetne velük néha...
     - Hééé, de meg akarta enni az utolsó dumplingomat! – nevetett fel újra, bár most nem volt hangos, csak kedvesen kacagott. Hogy ez a kettő hogy tud állandóan a kaján összebalhézni, örök rejtély... Bár most, így jobban belegondolva, ha valaki megenné a kajám, én is összevitatkoznék vele... Így már nem is annyira érthetetlen...

     Jimin kiegyenesítette a hátát és leporolta a nadrágját (bár fogalmam sincs, hogy miért, mert nem tudom mit csinál, de a stúdiójának padlója mindig patyolat tisztán csillog-villog).
     – Hé, most már tényleg tűnés! – csapta csípőre a kezeit, ahogy szembefordult a két fiatalabbal       – Egyedül akarok live-olni, nem Veletek! – próbálta ezt ellentmondást nem tűrve kijelenteni, de nem igazán sikerült neki. A hangja mindig is túl kedves volt és ez valahogy ebben a pillanatban sem tudott megváltozni. Meg maga a kisugárzása sem. A világos szőkére szívott, enyhén behullámosított tincsei csak úgy lifegtek, ahogy jobbra-ballra ingatta a fejét beszéd közben. Nagyon próbált határozottnak tűnni, de inkább elragadó látványt nyújtott, mint szigorút. És arra a felismerésre, hogy én ezt így megfogalmaztam magamban bármi féle probléma nélkül, egyből összeugrott a gyomrom. Még mindig nem értem, hogy mi a fenét képzel magáról az agyam, hogy olyan megállapításokat tesz időnként, hogy... ilyeneket, értitek. Bár már kezdhetnék hozzászokni, főleg az után, ami a kocsiban járt a fejemben a múltkor. De azt betudtam csak annak, hogy épp nagyon szentimentális pillanatomban voltam... Mindenesetre... én most így láttam Őt, tetszik, vagy sem. A valóság fene tudja hol bújik meg, nekem már fogalmam sincs az utóbbi időben...