Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

The Last (18. fejezet)

     Idegesen ráztam fel-alá az egyik lábamat, ahogy épp a velem szemben ülőt hallgattam, miközben beszélt. Mintha az elmúlt két percben semmit sem mondott volna. Jönnek ki a szavak a száján, de semmit sem mond velük. Mármint... valamit biztos. Valakinek. Csak épp nem nekem.
- ...ebben az esetben ez pedig teljesen rendben van. - kerekítette le a mondatát a keményborítású jegyzetfüzetét tartogatva kinyitva az ujjai között, ahogy végül rám nézett a körmondatait befejezvén.

     Gondolom várt volna valami visszaigazolást, de tekintve, hogy egy kukkot sem fogtam fel abból, amit magyarázott, nem igazán tudtam reagálni sem szavaira.
     - Szeretne beszélni arról, hogy mi jár a fejében? - kérdezte meg, hiszen pszichiáterként nyilvánvalóan nem hülye és hamar leesett Neki, hogy rohadtul nem figyelek Rá. Hogy is tudnék. Mégis hogy a fenébe tudnék.
     - Valójában... Nem tudom mit válaszoljak erre a kérdésre - vallottam be az őszintét egy kis idő után, de semmi rosszindulat nem volt mondatom mögött. Csak... fogalmam sem volt mit mondhatnék erre. Szeretnék? Talán. De képtelen vagyok.
Folyamatosan a lábamat rángattam fel-le a puha fotelben ücsörögve. Fogalmam sincs mit válaszoljak. Akarok, de nem tudok. Képtelen vagyok rá.
Nem megy.
     - El tudja mondani, hogy miért nem tud válaszolni? Mi akadályozza meg ebben? - tette fel az újabb kérdést.
     - Valószínűleg a körülmények - válaszoltam néhány másodpercnyi gondolkodás után, de már ekkor hallottam a fejemben a következő kérdést. "Miféle körülmények?".

     A kérdés el is hangzott, én pedig úgy éreztem, hogy meg fogok bolondulni, ha ma még egy ilyen baromságot kérdez tőlem. Ami egyébként egyértelműen nem volt baromság – csak én éreztem akkor annak.
Sóhajtottam egyet, ahogy igyekeztem koncentrálni arra, hogy ne kezdjem el újra szétkaparászni az ujjaimat, a jó öreg berögződésemhez híven. Az istenit már.
     - Elnézést, de ma nekem ez nem megy – sóhajtottam feladva mindent, ahogy óvatosan rácsaptam a térdeimre - Nagyon köszönöm a segítségét. De most... képtelen vagyok erre. Esetleg folytassuk jövő héten.

     Gondolkodtam azon, hogy valamit hazudok - de minek. Úgyis átlát rajtam – annak ellenére, hogy egy mentálhigiéniás dolgozó sem egy hazugságvizsgáló gép, Ő már ismer engem ennyire. Nem fogom azt mondani, hogy "Most kaptam a fülemre az infót, hogy mennem kell", mégis hogy. Eh. Nem. Csak... Nem.
Alig telt el 15 perc az ülésből, de én már most nem bírom tovább. Csak... hadd menjek ki innen. Csak... kérlek, végre egy kicsit ne kelljen gondolkodjak semmin.
Ő bólintott és láttam rajta, hogy igyekszik a lehető legprofesszionálisabban lereagálni a helyzetet.

     - Az Ön döntése, hogy mi fog történni, hisz ezért vagyunk itt. Én mindenképp a rendelőmben tartózkodom, innentől Magán múlik a mai beszélgetés kimenetele. Ha jobbnak érzi, nyugodtan menjen el, de az én szempontomból akár az időjárásról is beszélhetünk. – válaszolt kellő professzionalistással, próbálva titkon rávenni, hogy ugyan nem lenne rossz, ha maradnék.
Én csupán kibámultam az ablakon és már megint csak félig hallottam a szavakat, amiket kiejtett a száján - mert bevallom, most se nem érdekelt, se nem figyelni nem tudtam rá. Csak egy valamire voltam képes gondolni.
     - Kimehetek egy pillanatra? - kérdeztem, mire természetesen bólintott.
     - Csak tessék - intett az ajtó felé, én pedig olyan gyorsasággal pattantam fel, mintha ágyúból lőttek volna ki.

     A testőrök a közelben ácsorogtak, de nem közvetlenül az ajtónál, mindenesetre természetesen kiszúrták, hogy kijöttem, hisz ez a dolguk. Intettem Nekik, hogy maradjanak nyugodtan, én pedig csak a közeli loggia-ra sétáltam ki (vagy mi a tököm ez, nem terasz, de nem is erkély, mert bele van építve az épületbe, viszont az egyik fele mégis nyitott... nem értek hozzá...). Ide elvileg páciensként is ki szabad menni - vagy nem, mit tudom én, amikor egyszer megkérdeztem nekem megengedték, csak ebben voltam biztos.
Láttam, hogy nem maradtak teljesen a helyükön, kicsit közelebb húzódtak az üvegajtóhoz, de tiszteletben tartották a kérésem és nem jöttek utánam. Gondolom azért figyelni akartak, nehogy találkozzak ott valakivel, aki majd... nem tudom, ki akar dobni a tizedikről, vagy hányadikon vagyunk.
Mondjuk jelenleg – ez a személy én vagyok.