Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

Képzelet vagy valóság? (2.fejezet)

     Feszülten fújva egyet csuktam be a cég orvosi rendelőjének ajtaját magam mögött, talán kicsit (de kivételesen tényleg csak egy kicsit) nagyobb svunggal, mint azt illendő lett volna. Nagyon hálás vagyok az itt dolgozóknak, mindig nagy segítség, ha nem kell kórházba rohangálni – főleg, ha az embert több millióan ismerik. Mármint oké, nyilván igen privát, magán helyre visz az út ilyen helyzetekben, de akkor sem a legkellemesebb. Főleg nem az a teljesen felesleges és hatalmas, rendelőfelforgató felhajtás, ami olyankor fogadja a hasonló foglalkozású embereket, mint mi. Nem bírom ezt a felszínességet – pedig valahol az egész szakmám erről szól. Ennek ellenére a szerződés keretein belül én mindig próbáltam a lehető legkevésbé az lenni. Mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, csak épp, ha egyedül sétálunk az utcán, nem csak a volt osztálytársaink ismernek fel, 10 évente egyszer. De most komolyan, mondja meg valaki, hogy ezen kívül mi a különbség.

     A lobbiba léptem ki, a vattát fogva a karhajlatomhoz, ami még egy kicsit vérzett. A többiek már tegnap le akartak küldeni az ájulásom után egyből, de volt vagy hajnali egy, és nem voltam hajlandó ezért berendeltetni az orvosiba a személyzet. Főleg, mert pontosan tudtam mi bajom volt, stressz, kimerültség és nem ettem. Röviden. Legalábbis ez az, amit mindenkinek (köztük az orvosoknak is) beadtam.

     - Menjetek kicsit hátrébb, így nem kap levegőt! – pánikolt a földön fekvő testemtől nem messze J-hope.
     - Hoseok semmi baj, csak elájult, már magánál van – szólt oda Neki Jin. Egy külső hallgatóság számára talán ez viccesen hangozhat, hisz mi az, hogy „csak" elájult. De nálunk ez kb. olyan mindennapos, mint más embereknél egy kis megfázás.
     - Jól vagyok~...- beszéltem még erőtlenül, ahogy próbáltam felülni, ami meglepően könnyen ment – ekkor jöttem rá, hogy valaki tartja a hátam. Namjoon ültetett fel, aki ekkor már mellettem térdelt.
     - Nem vagy jól. Beverted a fejed. Nem szédülsz? – a legnagyobb baromság volt ezt kérdezni valakitől, aki épp most fejelte le a márványlapot és még csak kb 3 másodperce van magánál.
     - Nem – válaszoltam mégis.
     - Mi történt, megszédültél? – kérdezett aggodalmaskodva a háttérben viszonylag messze álló Kook, miközben a falnál mintegy kapaszkodott a bal kezével, mellette pedig V ácsorgott a konyha boltíves bejárata alatt. Gondolom Hoseok mondata miatt nem jöttek közelebb, hisz Ő szintén nem sokkal mellettük állt és az ujjait tördelte.

Csak nyöszörögtem egyet és a fejemhez kaptam. Próbáltam kitapogatni, hogy lett-e valami külső sérülésem – annyira nem emlékeztem a történtekre, hogy az asztal sarkát nem fejeltem-e le véletlenül vagy hasonló – de ahogy végigtapogattam a fejem és időnként a szemeim elé mozgattam a tenyerem (így ellenőrizve, hogy nem vérzek-e valahol), megnyugodva tapasztaltam, hogy talán nagy gond nincs.
     - Igyál egy kortyot – csendült fel mellettem remegve a személy hangja, aki miatt részben még percekkel ezelőtt kibillentem az egyensúlyomból. Jimin enyhén remegő kézzel egy kis félliteres üveget fogott a kezében, amiről már letekerte a kupakot. Valami epres, vitaminos és – kivételesen – cukros lötty volt. Nem sok ilyet tartunk itt, de pont az ilyen rosszullétek miatt mindig van néhány elfekvőben. Egy hálás pillantást mértem az üvegre – nem Jiminre, Rá nem mertem ránézni – és óvatosan ittam egy apró kortyot. Nem mertem egyszerre többet. Lehunytam a szemem és koncentráltam, hogy ne visszafelé induljon el és közben a két térdem felhúzva a combjaim és a kezeim közé szorítottam a hideg üveget. Nagyon jól esett a vérkeringésemnek a hűtőhideg palack érzete.
     - Felhívom Sejin-t – jelentette ki Namjonn és megmozdult mellettem, hogy elkezdje csörgetni a menedzsert – Fogd a hátát kérlek – szólt valakihez, aki sikeresen helyet is cserélt vele, mert nem dőltem hátra (bár már többnyire magamat is tartottam).
     - ..Ggyddehogy hívod – nyögtem ki nehezen, mert még mindig azért küzdöttem, hogy legalább felmosni ne kelljen. Összeszorított szemeimet most kinyitottam és még mindig kicsit szédülve (de az előbbitől azért már jóval kevésbé) néztem fel rá.