Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

Nem vagy egyedül (8.fejezet)

     Hát... újra itt vagyok.
Reméltem, hogy nem kell többet idejöjjek, de úgy tűnik az élet megint keresztbe húzta a számításaim. Baromira nem hiányoztak ezek a hányászöld színű falak (aki azt mondja, hogy a zöld egy nyugtató szín, az szerény véleményem szerint teljesen hülye), meg ez a furcsán kellemetlen atmoszféra sem. Mármint ne értsetek félre, több, mint oké, ha valaki szakemberhez fordul. Véleményem szerint nemigen van olyan ember ezen a bolygón, akinek erre ne lenne szüksége – kinek jobban, kinek kevésbé, de mindenkinek vannak problémái... De valahogy az ilyen helyeken ennek ellenére is mindig elfog a szorongás. Bármennyire is utálom hangsúlyozni, mégis csak Korea egyik, ha nem a legnépszerűbb bandájának egy tagja vagyok és minden hiányzik nekem, csak egy pszichiátertől kileakelt kép, vagy néhány megvető pillantás nem, hogy „Hát ez meg mit csinál itt? Mindenki olyan életre vágyik, mint ami Neki van. Ez meg jódolgában már nem tudja mit csináljon és szenved attól, hogy mennyire jó minden az életében.".
Ja, tökre.

     - Hyuuunng~ - bökte meg az idegesen fel-le rázkódó lábam a kocsiban, az ekkor épp mellettem ülő Jimin. Felemeltem a fejemet és ránéztem. Hosszú napokig tartott a múltkori álmom után, hogy újra szemeibe tudjak tekinteni anélkül, hogy ne jöjjek halálosan zavarba. (Persze Neki nyilván azóta sem meséltem el mit álmodtam. Nem is fogom.)
     - Hm? – néztem fel rá kérdően, mire újra megböködte a térdemet. Áh, tehát csak arra akart utalni, hogy hagyjam abba. Néha azon gondolkodom, hogy valójában a BTS összes tagját arra „tartom", hogy leállítsanak a kényszeres cselekvéseimmel...
Abbahagytam a lábam rázását, majd újra kibámultam az ablakon.

     Az az álom... Jó ég. Miután Jimin végignézte a majdnem szívroham közeli állapotomat, a légszomjam és azt, ahogy kirohanok csak úgy a mosdójába és ott bent vagy 20 percig próbálom észhez téríteni magam - hát hogy is mondjam, erősen szorgalmazni kezdte, hogy látogassak el újra a pszichiáteremhez. Oké, nem mondta ki és nem is kényszerített rá, nyilván - ha megtette volna valószínűleg nem lennék itt, tekintve, hogy menyire önfejű tudok lenni. Ha valaki valamire kényszerít, megmakacsolom magam és csak azért sem. De most nem erről volt szó, csupán kifejezte az aggodalmát. És ez rendben is volt... mert én is teljesen egyetértettem vele. Már azelőtt is terveztem visszajönni, mielőtt Ő erre felhívta volna a figyelmem.
Szóval most... itt vagyok.

      - Minden rendben lesz – bíztatott még a pszichiáterhez vezető úton Jimin.
      - Tudom – válaszoltam kissé megvont vállakkal, nyugodt hangon – Nem először megyek már.
      - Attól még lehet ijesztő – szólalt meg az előttem lévő ülésben Jin. Egyikük sem az én társaságomra volt kifejezetten egyébként (bár tegyük hozzá, határozottan jót tett, hogy nem egyedül tettem meg a hányásszínű falakig vezető utat). Valójában csak egy fuvarral mentünk több helyre. Engem terveztek kidobni először két testőr társaságában, aztán pedig Jimint egy forgatás helyszínére, végül pedig Jin-t haza, mert valami dolga volt a lakásában. Így hát egy nyolc üléses autóban robogtunk át épp Seoul-on.

      - Tudom, de már tényleg nem az – könyököltem fel a mellettem lévő kocsiablakba miközben Jin-nek válaszoltam, majd a fejem támasztottam meg – Csak egyáltalán nincs időm most erre. A világturnémra kellene készüljek, a fenébe is... - sóhajtottam frusztráltan.
     - Addig még bőven van idő – legyintett Jimin mellettem – Még én sem adtam ki a szóló albumom. A Tiéd csak az enyém után jön... Na meg erre nincs olyan, hogy pazarlod az időt. Az egészségeddel foglalkozni minden, csak nem időpazarlás.
     - Tudom. És igazad is van – egyeztem bele, majd folytattam - De mégis, én nem csak albumot adok most ki. Mindent ki kell találjak a turnéra. Fotózások, MV-k, koncert dal listák, és még van néhány dalom, amivel kész sem vagyok... - soroltam, ahogy egyre jobban öntött el újra a szorongás és önkénytelenül megint rázni kezdtem fel-le a térdem.
     - Megértelek. Tudom mennyire stresszes vagy - bólintott együttérzően a mellettem ülő én pedig tudtam, hogy tényleg ismeri az érzést - De Te is tudod, hogy az ARMYknak is az a legfontosabb, hogy jól legyél.