Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

Megválaszolatlan kérdések (28. fejezet)

...

     Még ki sem tudtam mozdulni a helyzetből, csak továbbra is ott álltam mozdulatlanul, amikor Hobi és Jimin szobájának ajtaja újra kinyílt és meghallottam Jimin lépteit. Matatott valamit, majd a következő, ami megütötte a fülem a bejárati ajtó nyílása, majd csukódása.
Elment a dormból.

     Mindannyian csak álltunk, vagy épp ültünk ebben a feszült csendben, amit néhány másodperc múlva Hobi tört meg.
     - Szerintem utána kellen-
De nem kellett befejeznie.

     Indultam én magamtól is.

     Leszarom, ha neheztel rám (bár pontosan még mindig nem értem, hogy miért), én nem vagyok hajlandó ilyen állapotban egyedül hagyni.

     Magam mögött hagytam a többieket az üres csendben. Kapkodtam a lépteim, az ajtón kiérve pedig már szaladtam. Szerencsére Jimin sem jutott még túl messzire.
     - Jimin, várj egy kicsit! – szóltam utána, de nem kiabáltam, mert tudtam, hogy így is hallja. Kicsit ugyan megtorpant, de ennek ellenére nem igazán állt meg. Legalábbis még pár lépésig nem, aztán pedig hirtelen mégis. És még felém is fordult.
Furcsák ma a hangulatingadozásai.

     Miután beértem, megálltam előtte. Egy pillanatig csak mind a ketten néztünk a másikra. Ma egyszerűen nincsenek szavaim. Megint nem tudtam mit mondjak, csak azt tudtam, hogy nem akarom egyedül hagyni. Annyi mindent mondanék és közben mégsem tudom milyen szavakat formáljak meg. És ezen nem segített az sem, ahogy nézett rám. Még mindig csak színtiszta elkeseredést olvastam ki a szemeiből és semmi mást. De egyszerűen képtelen voltam elképzelni, hogy minek szól ez a végtelen csalódottság.

     Hosszú másodpercekig csak bámultunk a másikra és igyekeztük kiolvasni a velünk szemben álló tekintetétből, hogy annak mi járhat a fejében. De egy ponton túl a szemeiből üvöltő számomra érthetetlen fájdalmat nem tudtam elviselni.

     Előre nyújtottam az egyik karom, hogy elérjem az övét és behunytam a szemem, ahogy magamhoz húztam. Az egyik karommal a válla felett, a másikkal pedig a derekánál öleltem magamhoz és a vállán támasztottam meg az állam, ahogy szorosan magamhoz öleltem. Ha már szavaim nem voltak, akkor legalább a tetteim legyenek kellően beszédesek.

     Éreztem rajta, hogy egy kicsit meglepődik, de végül hamar összeszedte magát. A karjaim alatt nyúlt át és úgy ölelte magához a hátam, kicsit a vállamnak döntve a fejét. Nem szólalt meg Ő sem és én sem, de valójában erre nem is volt szükség. Én olyan szorosan öleltem, mintha félnék, hogy el fog futni, Ő pedig olyan óvatosan ölelt vissza, mintha attól tartana, hogy összetör. És talán ez akkor, abban a helyzetben többet árulkodott az érzéseinkről, mint minden szó, amit kimondhattunk volna.

     Teste még mindig kicsit remegett az idegességtől, de ahogy teltek a másodpercek, egyre kevésbé éreztem ezt a reszketést. Minél tovább öleltük egymást, annál inkább tűnt el ez az érzés.
     - Sajnálom, hogy ezt az egészet most át kellett élned a felelőtlenségem miatt – szólaltam meg végül, de még mindig nem engedtem el. Egyszerűen csak nem voltam erre hajlandó. A szemeimet sem nyitottam ki, csak öleltem magamhoz a vékony testét és teret engedtem annak, hogy illata lassan újra kellemesen csiklandozni kezdje az orromat.
     - Miről beszélsz? – válaszolt szinte suttogva – Ez az egész...
     - Semmi sem a Te hibád – vágtam közbe halkan, ahogy a fejem lágyan az övének döntöttem oldalról – Te nem csináltál semmit.
     - Dehogynem, Yoongi. Ha nem iszok ennyit, ez az egész nincs...- sóhajtotta fáradtan.
     - Nem egyedül voltál ott, nem tudom rémlik-e... - világítottam rá a tényre, amiről az az éjszaka óta előszeretettel megfeledkezik.