Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

Legelső utolsó csepp (31. fejezet)

     - Hol van már a koreográfus?
     - Koreográfus? – kérdeztem értetlenül.
      - Igen...? – nézett rám hasonló tekintettel Jimin, épp a haja felső harmadát felgumizva, aminek hatására pont úgy nézett ki, mint egy nagyon aranyos, szőke babcsíra.
     - Nem tudom. Hívtál koreográfust? – kérdeztem zavarodottan, ahogy a vállamon lévő izmokat még egyszer utoljára megnyújtottam, biztos, ami biztos.
     - Hát, én nem... - engedte le a karjait, ahogy megállt előttem, némi finom morcossággal a tekintetében.
     - Oké...? – fordultam vele szembe, szintúgy leengedve magam mellé a karjaim – És most miért nézel így?
     - Mert azt hittem, hogy Te hívtál... – sóhajtotta csalódottan, egy pillanatra behunyt szemekkel, majd lepuffant a terem padlójára, ami ettől a hangtól kongott egyet a tér üressége miatt, hiszen csak ketten voltunk bent a hatalmas táncteremben.

     Csak Őt figyeltem és a hatalmas szürke felsőjében elvesző alakját. Hirtelen csak úgy a semmiből, egyszerre szörnyen éreztem magam. Mármint... napok óta húzom, hogy végre képesek legyünk eljutni odáig, hogy elkezdjük begyakorolni a Tony Montana színpadkihasználását és kitaláljunk neki valami előadásmódot. Mondjuk tegyük hozzá, hogy alapvetően már réges-rég nem itt kellene tartsunk. Ennyi idővel a koncert előtt már bőven énekpróbákat kellene tartani, mert teljesen még azt sem találtuk ki, hogy melyik sort ki fogja énekelni - csak úgy nagyjából. Így koreográfiát is nehéz kitalálni, de úgy voltunk vele, hogy a semminél végre ez is több. Elkezdeni végül is ellehet.

     Hát el, csak nem koreográfus nélkül.

     Az ajkaim harapdáltam belülről, ahogy bámultam a kicsit frusztrált arckifejezésére. A földön ült, magát támasztva a padlón a háta mögött karjaival, hosszan előre kinyújtott lábakkal. Majd hirtelen ezt abbahagyva kidől a hátára, a négy égtáj felé kinyújtott végtagokkal és így valahogy úgy festett, mint egy Csillag Patrikot megszégyenítő, mérges, szőke palánta.
     - Aggghhh! – nyögött fel frusztráltan.
Csak sóhajtottam egyet.
     - Pillanat – mondtam Neki, majd az ajtó közelébe ledobott cuccainkhoz sétáltam, ahol az újdonsült telefonom kerestem meg. Kiléptem a táncteremből (mert attól, hogy a világ egyik leggazdagabb szórakoztatóipari cégének dolgozom, az alagsorba kiépített táncterembe azóta sem sikerült megoldani, hogy legyen értékelhető térerő), majd telefonálni kezdtem. Nagyjából 5-7 perc után sikerült ledumáljam, hogy igyekezzen ide valaki, mielőbb. Persze már megint egy rohadt parasztnak éreztem magam amiatt, hogy a staff-ot így ugráltatom, utálom ezt. De én még egy másodpercig nem vagyok képes nézni Jimin frusztrált vonalait. Pláne, ha képes vagyok elintézni, hogy újra ellágyuljon az arca, ahogy az normál esetben lenni szokott.

     Főleg, ha ez az egész már úgyis az én hibám.

     Visszasétáltam lassan a táncterembe, ahol Jimin még mindig ugyanabban a pózban feküdt a padlón, mozdulatlanul, behunyt szemekkel. Egy kis ideig azt hittem, hogy még levegőt sem vesz – de ezzel kapcsolatban inkább magamból indultam ki. Én csinálom ezt időről-időre, kényszeresen. Halkan becsuktam a halkan nem-becsukható ajtót (de én azért megpróbáltam...), majd ledobtam a telefonom a földön heverő pulóveremre - mondjuk igazán vigyázhatnék rá jobban, ha már kénytelen voltam új telefont szerezni, miután a múltkorit ripityára törtem...
Visszasétáltam Jimin-hez, majd a földre ültem mellé.
     - Tíz perc és jön – mondtam az egyik térdemet fél karral ölelve magamhoz, immár mellette, pontosabban inkább Vele szemben ülve a padlón.
     - Hmm? – nyitotta ki a szemeit – Ki?
     - Sungdeuk – válaszoltam, de ez látszólag nem igazán segített Jimin-en – A koreográfusunk.

     Erre értetlenül támaszkodott meg most a háta mögött az alkarjain, hogy egy kicsit feltolja magát és normálisan rám tudjon nézni.
     - Hogy tudtál két perc alatt intézni valakit?
     - Volt az majdnem tíz is – javítottam ki finoman, utalva arra, hogy ezért aztán nem indokolt valami túl nagy elismerés. Ahogy rám nézett, hatalmas szemekkel, képtelen voltam nem figyelni az aranyos copfját a feje tetején. Nagyon koncentrálnom kellett, hogy ne mosolyogjak Rá emiatt. Valamiért elképesztően elbűvölő így (pláne ezzel az összezavarodott tekintettel és hatalmas szemekkel...). Mostanában elég sokszor hordja így a haját a próbákon, hogy ne zavarják a tincsei. Legnagyobb örömömre, de ezt inkább nem hangoztatnám mások előtt.