Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

Intuíció (17. fejezet)

     Meglepően könnyen el tudok vonatkoztatni a problémáimtól, ha igazán nagy a baj. Talán már említettem, hogy ha jól emlékszem ez egyfajta traumaválasz, vagy csak az alapvetően szorongó típusú emberekre jellemző – nem emlékszem már pontosan. Lényeg a lényeg, kivételesen nem érzem emiatt magamat totál elfuseráltnak, mert tisztában vagyok vele, hogy sok hozzám hasonló ember működik még így.

     De nekem most különösen szükségem volt erre a képességemre. Nem tudtam kattogni a – lassan ugyan már teljesen kiürülő – ismeretlen szerről a szervezetemben, az sem kötött most le igazán, hogy elemezzem tovább a Jiminnel kapcsolatos öltöztetős – térdelős szituációhoz kötődő gondolataim (mennyivel rosszabbul hangzott volna, ha „vetkőztetős – térdelős szituáció"-ként hivatkozok rá...?), de az sem érdekelt, hogy a többiek képtelenek voltak leakadni a témáról, miszerint mégis honnan szedtem össze ezt a betegséget, és Nekik miért nincs semmi bajuk.

      - Nem minden betegség fertőz ugyanúgy... Meg az is lehet, hogy bennünk még csak lappang – vont vállat a kocsiban átlósan előttem helyet foglaló Jin, ahogy Taehyung-nak válaszolt. (Mindig egy kész agyrém egyébként, hogy mekkora kocsikat küldenek értünk, hogy mind a heten beleférjünk, plusz még a személyzet néhány tagja is...)
     - Majd több vitamint szedünk, amíg Suga meg nem gyógyul. Ne parázzatok rá ennyire. – legyintett a leader a sofőr mögötti ülésről, Tae mellől.
     - Pontosan erről lehet szó. Én nem szedek vitaminokat, Ti is tudjátok. – szólaltam meg próbálva lezárni a témát a leghátsó hármas ülés széléről, J-hope és Jungkook mellől. Épp a rögzítőmet igazgattam meg, mert a fotózáshoz le kellett vegyem és mivel már siettünk visszafelé, valahogy sikerült olyan kényelmetlenül vissza szenvedjem magamra, hogy mindenhol nyom. Ezzel is csak a baj van...

     De ahogy említettem; ha igazán nagy a baj, az ilyenek eltörpülnek. Nekem pedig az igazán nagy baj kategóriába jelenleg az tartozott, hogy az előttem ülő olyan idegesen rázta a lábát fel-le, hogy még az ülés is beleremegett előttem. A többiek gondolom vagy nem vették észre, vagy nem tudták hogyan szóljanak Jiminhez, ezért nem igazán erőlködtek a dologgal kivételesen. Nem volt ez cserbenhagyás, messziről sem; csak ismertük már egymást annyira, hogy tudjuk, mikor kell a másikat pesztrálni és mikor jobb inkább békén hagyni.
Ez pedig az utóbbi kategória volt.

     Vagyis... a számukra. De én erre nem voltam így, ebben a formában hajlandó.
Mivel nem volt túl nehéz dolgom azzal kapcsolatban, hogy rájöjjek miért rohangált ki a forgatásról evés után, tudtam min megy keresztül. Vagyis... természetesen érezni nem éreztem azt, amit Ő. Sosem fogom valószínűleg. De tudatában voltam annak, hogy mi a problémája és láttam már így. Tisztában vagyok vele, hogy mi járhat a fejében.

     Tudtam, hogy most sem képes másra gondolni csak arra, hogy mikor szállhat ki végre a kocsiból és zárkózhat be újra a mosdóba, hátha még maradt valami minimálisnak sem mondható étel a gyomrában.
Szörnyen aggódtam. Nem akartam, hogy ezt kelljen átélnie. Nem akartam így látni.
És ez az egy tény most felülírta én összes problémámat.

     Nem akartam ott mindenki előtt elkezdeni beszélni Hozzá – meg amúgy sem lett volna jó ötlet szerintem. Aki ilyesmivel küzd, annak... nehéz beszélni. És ezt még csak nem is úgy értem, hogy nehéz beszélni velük erről a dologról. Mert általában azt szabályosan lehetetlen. De akik hasonló problémával küzdenek másra sem képesek gondolni, csak az ételre. És nem, nem arra, hogy mikor vehetnek magukhoz végre újra valamit... Pont ennek ellenkezője.
És nem véletlen ilyen ideges most Ő sem. Mert nem bír elszakadni ettől. Szóval már csupán emiatt sem akartam csak úgy elkezdeni beszélni hozzá, mert valószínűleg szimplán jobban felhúztam volna azzal, ha megpróbálom elterelni a figyelmét. Így a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás választottam.